Decca Aitkenhead, The Guardian, 2013. szeptember 14.

Sherlock Holmes hihetetlen szupersztárrá tette. Benedict Cumberbatch most Julian Assange-ról beszél a The Fifth Estate kapcsán. Beszél a WikiLeaks alapítójának figyelmeztető leveléről, Matt Damonba való beleeséséről és arról, miért érdemelte meg büntetését Chelsea Manning.

2010. július 25-én két, egymással össze nem függő esemény történt a térben 60 perc alatt, ami örökre megváltoztatta Benedict Cumberbatch életét. Este kilenckor a BBC leadta a Sherlock első epizódját. 10-kor a Guardian, a New York Times és a Der Spiegel publikálta az afgán háborús naplók első részleteit, a WikiLeaks jóvoltából.

Cumberbatch aznap este nem szerzett tudomást az utóbbi eseményről, mert a Sherlock által neve terjedt a Twitteren, telefonja pedig megvadult. A színész figyelte saját szárnyalását a lelkes kritikák tisztes szintjéről a sztratoszféra irányába; az afgán háborús naplók voltak az utolsók, amikre gondolt. Soha nem is hallott a WikiLeaksről vagy Julian Assange-ról, és nem is fedezhette volna fel, mit tartogathatnak neki, személyesen, több mint két évvel ez előttig, amikor is az ügynöke felhívta, miközben ő egy barátja születésnapi buliján volt.

„Egészen tisztán emlékszem rá,” mondja. „Kimentem a lépcsőházba, hogy jobb legyen a vétel. Hallottam, hogy azt mondja, ’Ezek az emberek tényleg fel akarják ajánlani neked, hogy játszd el Julian Assange-t’ Egy tévé sorozatos ötlet járt körbe akkoriban, azt gondoltam ez az, így azt mondtam, ’Nagyszerű, észre sem vettem, hogy halad előre a sorozat.’ Mire azt felelte, ’Nem, ez a DreamWorks.’ ’A DreamWorks filmet készít Julian Assange-ról!?’ ’Igen, és veled akarják megcsinálni.’”

Addigra Cumberbatch olyan sikeres fázisban volt, amiről minden színész álmodik. A Sherlock előtt, egy szokásos, kissé furcsa kinézetű karakterszínész volt, aki szeretett azzal viccelődni, hogy „nagy szerepek kis filmekben, és kis szerepek nagy filmekben,” ugyanúgy játszotta Stephen Hawkingot, Van Gogh-ot és William Pittet, akárcsak mellékszerepeket a Vágy és vezeklésben és A másik Boleyn lányban. Ez a modern kori Sherlock Holmes azonban igazi meglepetés: hűvös tekintetű, türelmetlen, hadaró, mint egy emberi iPad egybegyúrva Aspergeres tünetekkel. Steven Spielberg kijelentette róla, hogy a képernyő minden idők legnagyszerűbb Sherlock Holmesa. Az első évad óta, amit megközelítőleg 10 millióan láttak csak Nagy-Britanniában, Cumberbatch szerepelt A hadak útjánban, a Start Trek Into Darknessben és a Suszter, szabó, baka, kémben, nyert egy Olivert a Nemzetiben játszott, Danny Boyle rendezte Frankensteinben nyújtott alakításaiért, és megszavazták a legszexisebb élő embernek. De Assange-t játszani mégis a legnagyobb szerepe.

Januárban repült el Izlandra megkezdeni a forgatást. A férfi, akit játszott, akkor már hat hónapja rendőri őrizet alatt volt az ecuadori nagykövetségen, és figyelmen kívül hagyta minden kérését, hogy találkozzon a színésszel. A forgatás előtti utolsó napon, miközben az utolsó paróka és smink próbákat végezték, Cumberbatch egy 10 oldalas emailt kapott, ami arra ösztönözte, hogy ne forgassa le a filmet. Assange-tól jött.

„Nagyon megfontolt, alapos, elbűvölő és intelligens jegyzék volt arról, miért gondolja morálisan rossznak számomra, hogy valami olyasmiben veszek részt, amit jelenleg károsnak gondol, nem csak a felfogás, de az őt érintő valós következmények miatt is. Politikai menekültként jellemezte magát és a vizsgálatra váró (Bradley) Manninget; a WikiLeaks más támogatóit, akiket őrizetbe vettek, vagy akikre letartóztatás várhat, és a szervezetet magát – mindez fenyegetve lesz, ha részt veszek ebben a filmben.”

Ingadozott? „Persze. A tény, hogy magától az embertől jött, egy nappal a forgatás elkezdése előtt? Persze, hogy meghallottam és éreztem a tiltakozását az embernek, akinek akkor tettettem magam. Emberi lény vagyok.”

Ha Assange meggyőzte volna a kiugrásról, Cumberbatch most nem tűnne valószínűleg Oscar jelöltnek. Közvetlenül az interjúnk előtt néztem meg a filmet, és az alakítása annyira meggyőző, hogy a végén egy pillanatra valódi zavart éreztem és azt hittem, hogy magával Assange-zsal találkoztam.

A valós életben, Cumberbatch semmiben sem hasonlít a WikiLeaks alapítójára. A többi színésztől is különbözik, akikkel eddig találkoztam. Először múlt nyáron találkoztunk, amikor éppen befejezte a Star Trek forgatását Hollywoodban, és csordultig telt vidám sármmal, ami közös azokban a férfiakban, akik élvezik szexuális népszerűségük hirtelen növekedését. A szédítő arccsontjai, pisze orra, és ferde zöld szemei által remekül hasonlítható egy vidrához, de Sherlock poszter fiúvá (pin-up) változtatta, és derűsen bevallotta, igyekszik a legtöbbet kihozni ebből. Mikor ismét találkoztunk a Torontói Filmfesztiválon, ahol a The Fifth Estate premierjét tartották éppen, újságírók cirkuszoltak körülötte, emberek csíptetős írótáblákkal, stylistok és miegymások, de a könnyed, védtelen barátságosság valahogy túlélte. Nem ő az egyetlen sikeres színész, aki megőrizte jó természetét a hírnév ellenére, de legtöbbjük kevésbé érdekes, mint a karakterek, akiket játszanak. Íme egy ötlet arra vonatkozóan, miért nem illik Cumberbatchre a leírás, amit válaszként küldött Assange levelére: „Nem akarok nagy részletességgel belemenni, de négy órámba telt és a legfőbb lényege: ez nem egy dokumentumfilm, ez nem egy törvényesen, bíróságon elfogadható bizonyíték, nem változtatja meg a szemléletet oly módon, hogy politikailag valóban kárt okozzon neked. Az emberek, akik eljönnek megnézni ezt a filmet, elég értelmesek lesznek ahhoz, hogy lássák, mi is ez; ez egy kiindulási pont, aminek egyaránt kellene provokálnia és szórakoztatnia. Beszédtéma lesz, de a te életed, a magánéleted, a személyed, végzetesen összefonódik a küldetéseddel – ez nem lehet most másképp. És hogy őszinte legyek, úgy gondolom, hogy az az általános megítélés rólad, ami egyfajta karaktergyilkosságból származik, amely sokkal korábban, a kezdeti szivárogtatásokkal kezdődött, most súlyosbodik a szexuális zaklatás miatti svédországi vádakkal, és így az a fehér hajú ausztrál különcként vagy ismert, akit nemi erőszak miatt köröznek Svédországban, és aki a Harrods mögött húzza meg magát valamilyen nagykövetségen. Szóval a rólad szóló téves információk már ott jelen voltak.”

„Azt mondtam, hallgass rám, ez a film azt tárja fel, amit véghezvittél, hogy mi által figyelt fel rád a világ, oly módon, ahogy én gondolom, ez semmi más, csak pozitív lehet. Elismerem, hogy azért dolgozom, mert hiú színész vagyok. Azt akarom, hogy elmondhassam magamról, hogy igen, főszerepet játszom egy filmben. Ez egy hatalmas előrelépés a karrieremben. Most nem egy erkölcsi vákuumban játszom. Átgondoltam ezeket, és lesz, ami lesz, olyan összetetten foglak ábrázolni, amennyire csak lehet.”

Ha én lennék Assange, majdnem biztosan elgondolkodtam volna, nos, ő ezt mondaná, ha nem így lenne? Az intellektuális elköteleződés azonban érezhető volt, és bár lehet, hogy Assange nem hitte el neki, Cumberbatch mindezt azért komolyan gondolta.

A film 2008-ban indul, és a WikiLeaks alapító felemelkedését követi, hogyan vált újhullámos hacktivistából Washington szemében nemzetközi terroristává, vagy csodálói számára hencegő cyberhőssé. A rendkívül összetett és végül keserű barátságra fókuszál Assange és jobb keze, a német hacker, Daniel Domscheit-Berg között, akárcsak óvatos és végül megszakadó kapcsolatára a Guardiannel. De még az előtt véget ér, hogy a svédországi erőszak vád miatt letartóztatva, bebörtönözve és egy évig házi őrizetben láttuk volna, és mielőtt a londoni ecuadori nagykövetség menedékébe és bizonytalan fogságába menekült volna.

Tavaly meginterjúvoltam Assange-t a nagykövetségen, és vannak a filmben pillanatok, mikor nehéz nem elhinni, hogy nem ő van a vásznon. Cumberbatch alakítása nem annyira felidézi, mint inkább lakja a karaktert, és a hang, fizikalitás és modorosság pontossága nyugtalanító. Elkapja Assange rendkívüli tehetségét a sármhoz és csábításhoz, megrészegít és befolyásol, miközben bepillantást kínál elszigeteltségébe.

Mikor Cumberbatch először olvasta a forgatókönyvet, aggódott amiatt, hogy Assange-ra egyfajta rajzfilm rosszfiú szerepet osztanak. „Azt hittem, leharapnák a fejemet a Disney-nél, ha ezt mondom, de mindenki egyetértett vele.” Elmerült a kutatásban, véget nem érően olvasott és embereket kérdezett ki, akik ismerték Assange-t, és a forgatókönyv fokozatosan egy sokkal finomabban árnyalt arcképpé fejlődött. Alakításához felhasználta az Assange gyermekkora utáni kutatást. „Tudom, hogy freudi közhely úgy tenni, hogy ’Ó, nos, mikor gyerek voltam…’, de, legyünk őszinték, ez annyira mélységesen igaz Julianre. Egyedülálló anya gyermekének lenni, üldöztetni körbe az országon egy goromba nevelőapa miatt, aki egy szekta tagja – ki kell venni minden olyan összefüggést, ahol rájöhetett volna, ki lehetett/kivé válhatott volna a másokkal való viszonya során – nos, hogy aztán tízen évesen hacktivista lett, és cyberújságíróvá fejlődött, számomra teljesen érthető. És ma még mindig szökevény. Mélységesen megindítónak találom ezt.”

 „Elszigetelve tartotta magát. Minden hidat, amit épített, felégetett. És néha megértem miért, mert egy olyan pályaíven mozog, ami eltér a többi emberétől. És emiatt nem tud olyan emberi kapcsolatokat képezni, mint más szervezetek. És ez tragikus.”

Azok, akik ismerik Assange-t, gyakran töprengenek azon, hogy autizmusban szenvedhet. Cumberbatch azt mondja, fogalma sincs, de nem tűnik annak. „A híd égető dolog csak neveltetésének lehet járulékos eleme, annak, ami gyermekként történt vele. Hogy építenél bizalmat, mikor folyamatosan elvették tőled?” Azt a teóriát sem vette be, hogy csupán egy beképzelt egoista lenne. „Lehet ezzel vitatkozni – mégiscsak saját maga épségét kockáztatja valamiért, egy szilárd ideológiáért, amiben hisz – és ez meg nem alkuvó jellemet feltételez. Ez a viselkedés elég szolipszisztikus, de ez olyasmiért teszi, amihez ragaszkodik.”

Ezt a világnézetet Cumberbatch alá is írja egy bizonyos pontig. Ellenezte az iraki háborút, és milliókkal együtt vonult fel ellene 2003-ban. „Az egy olyan csodálatos nap volt. Bár leginkább mégis,” és kuncogni kezd, „az egyik tiltakozóra emlékszem a plakátjával: ’Az egyetlen kocsmacégér (Bush), amiben bízom, a sajátom’, ami mindig megnevettet. De ez volt az egyetlen dolog, ami megnevettet, ha visszagondolok arra a napra. Csak a felismerés reménytelensége volt, hogy ez semmit sem jelent.” Mikor a WikiLeaks tudósításait olvasta a Guardianben 2010-ben, arról, hogy a nyugati csapatok mit műveltek addig, elborzadt. „Halálosztagok és polgári áldozatok, alulfegyverzett katonák és stratégiai balesetek, a katonák kegyetlenkedései és a civilek rettegésben tartása: a legrosszabb félelmeink arról a háborúról egyszerre elárasztottak minket, és ezt rendkívülinek gondoltam.”

De még mielőtt Assange és követői túlságosan izgalomba jönnének, Cumberbatchről kiderül, hogy határozottan ellentmondásosan ítéli meg, amit a WikiLeaks és más cyber-szivárogtatók, mint Edward Snowden művelnek. Aggódik az NSA[1] és a GCHQ[2] kijelentései miatt a tömegek megfigyeléséről, és nem tetszik neki az ötlet, hogy bárki elolvassa a magánlevelezését – „Nem a ti dolgotok.” – de hozzáteszi, „Ó, de megakadályozhattátok volna, hogy megöljenek a metrón, amin múlt szerdán utaztam. Ha életeket mentenek, hogy mondhatnánk, hogy ez kevésbé fontos, mint a polgári szabadságjogok? Nincsenek polgári szabadságjogaid, ha halott vagy. Nem álszentség azt mondani, hogy mi mindent tudhassunk rólad, mint kormányról, de a kormány ne tudjon semmit rólunk?” Assange a hatalommal bíró intézmények átláthatóságáért, a személyek teljes titkossága mellett érvel. „De ha te egy magánszemély vagy, aki szentexet viselsz magadon, hogy embereket ölj és elpusztítsd azt, amit mi demokráciának ismerünk, politikai célból, akkor te több vagy, mint egy magánszemély.”

Bradley, most már Chelsea Manninggel, a fiatal amerikai katonai hivatalnokkal, aki hadinaplók, diplomáciai táviratok és más amerikai államtitkok százezreit szivárogtatta ki Assange-nak és éppen most ítélték 35 évre, Cumberbatch emberileg szimpatizál. „De törvényt sértett. Tudta, mit tesz.” Manning elnöki kegyelemért folyamodott, de Cumberbatch nem látja, Obamának miért kéne megadnia azt. „Meggyőződésből tette, amit tett, egy vészcsengőnek kellett megszólaltatnia benne. De a feletteseinek is igazuk lehetett, mikor azt mondták, a katonai szervezeten belül nem a te tiszted aggódni miatta, amiatt, amiért elítélték. Esküt tett és megszegte azt.”

Úgy hangzik, mintha a korábbi magániskolai diák szólalt volna meg Cumberbatchben, noha tétováztam, hogy így mondjam, mert már annyira fáradt a kifejezetten brit kritikától, miszerint túl puccos, hogy megérdemelje a sikert. Szülei mindketten pénzért játszó brit színészek, Tim Carlton (Minder, Bergerac) és Wanda Ventham (Only fools and horses), akik együtt épp elég pénzt kapartak össze, hogy egyetlen fiukat Harrowba küldjék, abban a csábító reményben, hogy majd elindítja egy a színészetnél megbízhatóbb karrier irányába. Nagyon élvezte Harrowt, de onnan egyenesen a manchesteri dráma iskolába indult tovább, de ez a ficsúr címke most sokkal jobban megragadt a pletykasajtóban. Mikor megkérem, nevezze meg a legőrjítőbb tévhitet magával kapcsolatban, „Azt hiszem a Daily Mail Online éppen lefedi az összeset,” motyogja.

A hírességekkel foglalkozó sajtó szintén sok mókát talál agglegény státuszában: nyilvánosságra hozni egy új fényképet és gyakorlatilag minden héten egy újabb „titokzatos szépség” közreműködésével pletykálni róla. 12 évig Olivia Poulet színésznő volt a barátnője, akivel a dráma iskolában találkozott, és aki a Tory kommunikációs szakembert játszotta a The thick of it-ben. A kapcsolat 2011-ben ért véget, és Cumberbatch mindig nagyon tiltakozik a sugallat ellen, hogy kirakta, miután a Sherlockkal befutott. Gyakran beszélt arról, hogy apa szeretne lenni, de 37 évesen ennek még nincs jele.

Tulajdonképpen teljes mértékben lehetséges, hogy semmi ilyesmiről ne beszéljen. Cumberbatch eljutott a hírnév azon magaslatába, amikor akár a legodavetettebb megjegyzésében is burkolt jelentést keressenek, hogy mint legnagyobb jelentőségű kijelentéseként sugalmazzák a világnak. Az utolsó egy riport volt arról, hogy odavan Matt Damonért, és kétségbeesetten szeretné, ha bemutatnák neki.

„Meg kell magyaráznom ezt az egész dolgot Matt Damonnal,” nevet. „Nagy rajongója vagyok, nagyszerűnek tartom. Megemlítettem egy telefonos interjúban, és a nő a vonal másik végen elkezdte,” és felvesz egy ostoba, éles amerikai kiejtést, „’Tényleg? Tényleg kedveled őt? Tényleg? Miért?’ Úgy voltam vele, ’Miért? Nos, um, mert tényleg nagyon tehetséges színész, életében sok nagyszerű dolgot tett, nagyszerűnek tartom. Nagyszerű lenne találkozni vele.’ ’Akarsz találkozni vele?’ ’Er, nos, igen, azt hiszem, természetesen nagyszerű lenne találkozni vele és együtt lógni.’ ’Nos, mi lehetővé tudjuk tenni!’ ’Ó, oké. Nagyszerű. Add át neki, hogy nagy rajongója vagyok. Nagyszerű lenne találkozni vele.’” Szünetet tart, hogy lehunyja a szemét. „Következő nap: ’Benedict Cumberbatch közeli kapcsolatban áll Matt Damonnal!’ Tudod,” nevet, „ez az egész szemét.” Megőrjíti? „Nos, néha. De legtöbbször mulattat, tényleg. Nem lehet túlságosan lekötni vele.”

Nem hiszi, hogy sokkal jobb színész lenne most, mint a Sherlock előtt, mikor nem kellett terveznie ezzel a fajta őrült figyelemmel. „Nem, azt gondolom, csak mostanában kérnek tőlem többet. És minél többet teszel, annál többen bíznak abban, hogy képes vagy rá.” De ez egy olyan nyűg, ami valószínűtlen, hogy hamarosan eltűnjön: idén feltűnik még két nagy filmben, az Augusztus Oklahomában és a 12 év rabszolgaságban, és nemrég fejezte be a Sherlock harmadik évadának a forgatását is.

„Nagyon szentimentálisan éreztem magam a forgatás utolsó napján, azt gondoltam, ’Ó, ismét búcsút kell vennem tőle.’ K*rva nehéz munka, mindig az volt, de szeretem, és szomorú lettem, hogy egy ideig megint nem fogok találkozni vele.” Nem akar sok mindent felfedni az új évadról, túl félénk, „Nos, van egy találkozás, ami nem feltétlenül a terv szerint alakul. És van egy közös élmény, ami Sherlockot és Watsont visszarántja egymáshoz egy nagyon erőteljes módon. És ugyancsak van egy új kapcsolat is, egy házasság formájában, amiben Sherlock is részt vesz, így látjuk.”

Mielőtt elhárítaná a válaszadást egy másik film, a The Imitation Game próbáival kapcsolatban, amiben egy újabb valós személyt, Alan Turingot játszik, belekezdek egy utolsó kérdésbe, de kitalálja, mielőtt befejezném. Szokott arra gondolni, mondom, pont ebben a pillanatban…

„Hogy még mindig ott van-e? Igen, Sokat gondolkodom rajta.” Assange szökevény marad az ecuadori követségen, és Cumberbatch gyakran halad el pont az ablaka előtt, csodálkozna, ha valaha kijutna onnan.

„Hogyan játszható ki? Nem tudom. Elképzelhető, hogy 20 év múlva is ott lesz, nem?”