Hollywood megfilmesítette a WikiLeaks történetet. Noha a kortörténet beszélgetéssé válik, mindazonáltal a filmet látványosnak találják a mellékszereplőkként felbukkanó Spiegel szerkesztők, Marcel Rosenbach és Holger Stark.

Der Spiegel, 2013. szeptember

Múlt hét csütörtökön egy nagy történet ünnepelte Torontóban mozis eseményként a premierjét. Számunkra, a Spiegel munkatársainak már öt évvel ez előtt elkezdődött, jóval kevesebb látvánnyal és egy megfontolt e-maillel.

Akkoriban hozott egy még messze nem ismert WikiLeaks nevezetű internetes platform nyilvánosságra egy belső BND-s[1]dokumentumot. A weboldalnak még nem volt nyilvános arca, de egy nappal karácsony előtt mégiscsak válasz érkezett levelünkre. További fél évnek kellett aztán eltelnie, míg a levél mögötti embert személyesen is megismerhettük.

2010 nyárelején egy komoly fiatal szemüveges és szakállas férfi jött el a Berlin központjában lévő sushi bárba megbeszélt találkozóra. Feketébe öltözött és Daniel Schmittnek nevezte magát, a macskája után. Kapcsolatfelvevő találkozás volt, az első kölcsönös tapogatózás. Bizonytalanságban maradtunk, de néhány héttel később „Schmitt” megjelent egy pendrive-val a Pariser Platzon álló berlini irodánkban, átlósan szembe az amerikai nagykövetséggel.

Az adathordozón 90 000 amerikai fájl volt az afganisztáni háborúról. A Spiegelnek ebből a WikiLeaks-szel közös munkájából származtak az első nagy publikációi, amit még ugyanabban az évben az iraki háborús jelentések és a diplomáciai táviratok feldolgozása követett.

Daniel Domscheit-Berg, alias „Schmitt” számára eközben kezdett befejeződni a leleplező platformnál töltött ideje. Mennydörgő búcsú lehetett, amit egy mély, máig tartó viszály előzött meg a WikiLeaks-alapító Julian Assange-zsal.

Maga Domscheit-Berg ezt egy könyvben dolgozta fel.[2] Ez a nagyon személyesnek tartott, érzelemi elszámolás lett – együtt a brit Guardian két kollégájának, akik ugyancsak összevesztek Assange-zsal, könyvével[3]– az alapja a most bemutatott The Fifth Estate (A WikiLeaks mögött – Az ötödik rend, októberben érkezik a mozikba) című film forgatókönyvének.

A projekt már előzetesen sok figyelmet és reakciót váltott ki, mindenekelőtt magánál, Julian Assange-nál. Még a forgatás alatt „masszív propagandatámadásról” beszélt az ausztrál, aki továbbra is Ecuador londoni nagykövetségén tartózkodik.

Könyv formájában mi magunk ugyancsak megírtuk benyomásunkat a WikiLeaksről, Assange-ról és Domscheit-Bergről. A filmben mellékszereplőkként jelenünk meg, „Holgerként” és „Rosenbachként”, Anatole Taubmann és Alexander Beyer alakításában. És ezért keresett meg minket is a producer, Richard Sharkey és a rendező, Bill Condon a forgatási munkálatok elkezdése előtt.

Kétszer találkoztunk Berlinben, ahol elsősorban a mi nézőpontunkból szemlélt Assange-ról volt szó. Egy napsütéses januári napon meglátogattuk az egyik forgatási helyszínt a Berlini Kongresszusi Központban.

Az épület nyüzsgött a statisztáktól, akik a 2007-es Chaos Communication Congress nézőit játszották, ahol Assange akkoriban bemutatta munkáját. A forgatag sűrűjében álltak a főszereplők: egy fiatal, vékony férfi szakállal és szemüveggel, Daniel Brühl, mint Domscheit-Berg; és egy fehérhajú óriás, Benedict Cumberbatch, aki Julian Assange-t játszotta.

Cumberbatch alaposan tanulmányozta Assange-t. Sok időt áldozott rá és sok útitárssal beszélt, barátokkal és ellenségekkel, személyes találkozóra kérte fel Assange-t. Hiába, csak egy levélváltásig jutott. A WikiLeaks-vezér nála intenzívebben nem akart személyes lejáratásában közreműködni. Végül is érthető, hogy a film német ellenségének nézőpontját foglalja el.

A Kongresszusi Központban, a forgatás alatt, Cumberbatch tőlünk is véleményt kért. Sok kérdést tett fel, figyelmesen hallgatott – és látszott rajta, hogy az emberről, akit meg kell formálnia, még nem alkotott végleges véleményt. Néha a rendező idegesen cibálta vissza a kamera elé: „Most tényleg szeretnénk folytatni.”

Hogy mennyire sokrétű és sokoldalú személyiség Assange, magunk is többször tapasztaltuk, kb. 2011 őszén. A WikiLeaks pont akkor tette fel a hálóra az amerikai külügyminisztérium 250 000 táviratát. A Spiegel, a New York Times és a Guardian megegyezett a nyilvánosságra hozatal előtt az informátorok védelméről és a név szerint veszélyeztetett személyek feketével való kihúzásáról. Assange máshogy döntött, amit a szerkesztők közös nyilatkozatban bíráltak.

2011 őszén találkoztunk a leleplezővel Londonban a City University közelében. Ebben az időben Assange ellen már erőszak miatt nyomoztak Svédországban. De ekkor még egy vidéki házból tehetett egy napos kirándulásokat a városba. Esténként mindig vissza kellett térnie, hogy jelentkezzen a rendőrőrsön.

Találkozónkon Assange dühöngött, árulásról és rossz döntésről beszélt. Közelebb volt a szitkozódáshoz, mint a beszélgetéshez. Mikor vitatkozik, szívesen hajol előre, támadásra készen. Egyre hangosabb lett, parancsolóan ágált az ilyen pillanatokban. Nem könnyű mellette szóhoz jutni.

Minél hosszabban támadott minket Londonban, annál hangosabb lett. Járókelők fordultak felé, a kiabálás nyilvános lármává vált, ami csak akkor ért véget, mikor egy kolléganője megfogta a karját, és azt mondta: „Julian, kérlek!”

A színész Cumberbatch elég közel kerül az ilyen kitörésekhez. Egyszerre békíti ki Assange domináns, olykor önuralom nélküli karakterét annak vitathatatlan sármjával és látnoki erejével.

Vele szemben áll a filmben Daniel Brühl, mint Daniel Domscheit-Berg, egy vidéki IT szakember. Az igazi Domscheit-Berg egy olykor tapasztalatlan, de szenvedélyes híve az átláthatóságnak és alapvető demokráciának, aki átmenetileg feltétel nélkül aláveti magát Assange-nak, és a WikiLeaks logóját a hátára tetováltatja. A filmben dicséri és buzdítja Assange-t, sokan vannak, akik megpróbálnak valamit, de ami az életben igazán számít, az, az „igazi odaadás.”

Daniel Brühl úgy fest, mint aki kész megformálni egy erkölcsileg sértetlen helyi aktivistát. Eltérően az igazi Domscheit-Bergtől, aki a nyomás alatt néha meginog, és akinek a világpolitika színpada néha túl nagynak tűnik, Brühl a vásznon mindvégig hűvös és rokonszenves marad. Mikor barátnője, Anke a filmben odakiabálja, hogy Assange „egy manipulatív seggfej,” megértően válaszol: „Annak kell lennie.” Brühlé a hős szerepe ebben a hollywoodi drámában, akivel az ember nem tehet mást, mint kedveli.

Condon rendező filmre vett a berlini Kongresszusi Központ folyosóján egy korábbi vitát is a két férfi között. Miközben tanúi lehettünk ennek a jelenetnek, úgy éreztük, a londoni konfliktusra emlékeztet. És később világos lett számunkra, hogy ez egy olyannyira érdekes, mint vitatható film lehet majd.

Condon és forgatókönyvírója, Josh Singer (Az elnök emberei), felnagyította a témát és a hollywoodi dramaturgiai eszközökkel át is dolgozta azt. Gyors vágásokkal szállítják a média történetét, az első barlangrajztól a könyvnyomtatáson át az Ipadig. Condon valami korszakalkotót akar ábrázolni, ami számára többet jelent egy szervezetnél, a WikiLeaks számára egy új korszak kiindulása.

A szörnyeteg szívében levő informátor ötletéről szól, aki – a modern technológia látszólag tökéletes védelmében - a névtelenségből az uralkodó osztály bűncselekményeiről tud tájékoztatni. „Az ember akkor legkevésbé önmaga, mikor saját nevében beszél,” idézi a film Oscar Wilde-ot. „De ha adsz neki egy maszkot, az igazat fogja elmondani neked.” Assange ennek a forradalomnak az álarc kölcsönzője. Az első képviselője egy új „Ötödik rendnek,” egy kapuőr az információknak, aki belátása szerint hozza döntéséit.

A klasszikus újságírók csak mellékszerepet játszanak, ők Condon számára csupán kengyeltartók Assange eleinte lélegzetelállító felemelkedéséhez. A film pásztázó snittekkel indít az érdekelt médiumok szerkesztőségi szobáiban. „Add Rosenbachot,” mondja egy kolléga a Guardiantől, és a Spiegel berlini szerkesztőségi irodáiban lázas keresés indul Holger után. Már ebben az első pillanatban feltűnik, milyen fokú részlethűségre törekedett a DreamWorks csapata a díszlet és szereplőválogatás terén. A Spiegel-irodák díszletében, amit Brüsszelben rekonstruáltak (onnan jöttek szállítók), magazinunk felnagyított címlapképei függenek – akárcsak a berlini irodánkban, ahol a WikiLeakses anyaggal való munka nagy része folyt.

A mellékszerepekben is feltűnően a típusuknak megfelelő figurák keltik életre, a vagány Guardian-kollégát, Nick Daviest alakító színésztől, annak vezető szerkesztőjén, Alan Rusbridgeren át, az izlandi parlamenti képviselő, Birgitta Jónsdóttirig. Moritz Bleibtreu például egy nagyon tehetséges programozót játszik, aki egy biztonságos postafiók rendszerhez segíti a WikiLeakset, Axel Milbert egy informátor mellékszerepében bukkan fel. Fiatal férfiak öt napos szakállal és szemüvegben alkotják a Bildet. Hátizsákban, a vállukon hordják magukkal laptopjukat. A hely mellékes, mindegy, hogy egy lelakott terem-e a berlini Tacheles Kulturális Központban, egy arctalan kávézó az Oranienburger utcában vagy otthon Daniel Domscheit-Berg a konyhaasztalnál: egy politikai aktivista jelenléte szempontjából a hely nem játszik szerepet.

Így lesz a film portréja a hackerek egy nemzetközi generációjának, akik éjszakákat töltenek a notebookok előtt. Minden túlrajzolt, rikító és intenzív, igen, de Berlin a maga szubkulturális helyiségeivel ilyen, vagy legalábbis egy ideig éppenséggel ilyen volt.

A cselekmény egyes részeit a forgatókönyv átette a tisztes Wiesbadenből, ahol Domscheit-Berg akkoriban élt, a német fővárosba. A végső veszekedés, ami a valós életben számítógépes chat formájában játszódott le és Domscheit-Berg kirúgásával végződött, a filmváltozatban az ellenfelek egy nagyhangú személyes találkozása lett.

Az effajta dramaturgiai beavatkozások nem ártanak sem a filmnek, sem az igazi történetnek. Fájdalmasabbak a tartalmi változtatások, amik, milyen véletlen, Assange terhére történtek. Öntelt hencegő lett belőle, Domscheit-Berggel, mint jámbor útitárssal.

A DreamWorks amúgy is aggódott azért, hogy a filmben minden legyen, ami a klasszikus hollywoodi keverékhez tartozik: egy szerelmi történet (rövid szex jelenettel), egy vad menekülés és hajtóvadászat, melyben az amerikai vezetés egy líbiai informátorát még pont eltűntetik a Közel-Keletről, mielőtt a WikiLeaks azok neveit megjelentetné.

Nos, mindenek előtt a filmben van egy erkölcsi hős és egy sajátosan kettős színben feltűnő gazfickó. Ezért lett a forgatókönyv megkurtítva, megkeverve, az alakok újraformálva és arra a nézőpontra hagyatkoztatva, hogy amazok összevesztek Assange-zsal, elsősorban Domscheit-Berg.

Minél élesebb a kettejük közti viszony, annál jobban csúszik át a politikai thriller pszichodrámába. Egy jelenetben, amiben a két WikiLeaks aktivista Domscheit-Berg szüleinél van látogatóban, Assange köszönés nélkül hagyja el a szülői házat, a beszélgetés közepén, szellemileg távol, mint egy pszichopata. A valóságban teljesen ártalmatlanul és civilizáltan ette a süteményt.

Kezdetben összezavarta a WikiLeaks különböző szempontokból való láttatása, mondta Brühl nemrég egy interjúban, aki az előkészületek alatt többször találkozott Domscheit-Berggel. „Miután találkoztunk, szerencsére teljes bizalommal volt irántam és az ő aktivistai sértettségére gondoltam.”

Assange-ból ezzel szemben mindenekelőtt a film utolsó harmadában egyfajta internetes sötétség hercegét alkottak, aki barátokat nem, csak alárendelteket ismer, és akinek varázsigéi kódolt algoritmusokból állnak. A végén ördögien vigyorog a kamerába, és ezt mondja: „Ha a valóságot akarod, menj csak és keresd meg magad.”

Más, mint a „We steal secrets”, Alex Gibney dokumentumfilmje, ami júliusban indult, az „Inside WikiLeaks” ugyanis nem felel meg az események objektív elmondása iránti igénynek. Ez csupán egy tényeken alapuló dráma.

Fekete és fehér, mindenek előtt a főszereplők tekintetében. Nem találkozik a mi nézeteinkkel. Az igazi WikiLeaks történet nem ismer egyértelmű hősöket. A filmben Daniel Brühl, aki az állítólagos hiányos forrásvédelem miatt veszik össze Assange-zsal, erkölcsi mércévé válik. Valódi előképe eközben felvilágosított egy újságírót, hogyan lehet egy, az interneten üzemeltetett, táviratokat is tartalmazó adattárat megnyitni. Így tudhattak először kijutni a feldolgozatlan papírok, beleértve az informátorok neveit is.

De egy olyan országban, mint az USA, ahol nem kevés politikus és elemző követelte, hogy Obama egy dronnal likvidáltassa Assange-t, a szürke több árnyalatának használata valószínűleg túl nagy kérés lenne.

Berlin, 2013. szeptember, néhány nappal a torontói premier előtt. Találkozó Daniel Domscheit-Berggel. Időközben családjával vidékre költözött, Brandemburg tartományba, ahol a helyi Kalóz Párt politikai ügyvezetőjeként dolgozik. Feleségével, Ankéval keresett talkshow vendégek, a világpremierre nem utazik el. Választási küzdelem folyik.

Véleménye a filmről? „Kellemesen meglepett”, mondja. Persze jelentős a hollywoodi „egyszerűsítés”, de a lényegi üzenetet, az áttekinthetőség értékét, szállítja.

Domscheit-Berg tudja, hogy nem csak a film, hanem az ő WikiLeaksnél eltöltött ideje körül is új viták indulnak. Most éppen a Kalóz Párt egyik prominens tagja és könyvét sok pénzért adta el Hollywoodnak – persze.

Mikor a jelmezosztály utána kérdezett, mit visel az ember abban a miliőben, Domscheit-Berg néhány pólót ajánlott. Így lehet, hogy a filmben újra és újra a német kalózok ingét viselő emberek futnak keresztül a színen, és reklámozzák a pártot.

Az elválás helyét, ahol Daniel Brühl az általunk látott összefoglalóban, kalózos öltözetben szimbolikusan elpusztítja a WikiLeakst, hagyták Domscheit-Berggel megszerkesztetni. Mikor a film mozikba kerül, Brühlnek egy egyszerű fekete pólót kell viselnie. Egy kalóz, aki megtörte a WikiLeakst, akkor a szimpatizánsoknak még savanyúbb lenne a szőlő.

A rendező számára a WikiLeaks szivárogtató platform egy új eposz kiindulópontjává vált.