Egy személyes tapasztalat – Caitlin Moran találkozott Benedict Cumberbathcsel (a hálószobájában)

Caitlin Moran, The Times Magazine, 2013 május

Mit nem lehet szeretni Benedict Cumberbatchben? Caitlin Moran vasárnapi ebédre csatlakozott a Star Trek színészéhez szülei házában

Nem tudom, emlékeznek-e rá, de valamikor múlt nyáron – az olimpia után, de az X-Faktor visszatérése előtt – röviden, elterjedt a vélemény, miszerint Benedict Cumberbatch „puccos.”

Annak ellenére, hogy Cumberbatch annyiszor próbálta tisztázni, hogy ő tényleg „csak középosztálybeli,” az összeadás újra és újra azt eredményezte: „Tanulmányok Harrowban” + „Benedict Cumberbatchnek hívják” = „Egy ember, aki kastélyokban törli ki a fenekét.”

Rosszindulatú hasábok sora szólt róla, olyan szalagcímekkel, hogy „A Puccos Amerikába ment” és „Szegény puccos fiú.”

Az alapjául szolgáló feltételezés szerint Cumberbatch amolyan műkedvelő hercegecske – aki olyan szerepeket lop, mint Sherlock Holmes a Sherlockban, és a fájdalmasan elnyomott földesúr Christopher Tietjens Tom Stoppard Az utolsó angol úriemberében, amiket egyébként munkásosztálybeli színészek, mint Danny Dyer vagy Shane Richie az EastEndersből kaptak volna meg, és hogy ez az egész nagyon sajnálatos.

Persze, mint minden ilyesmi, nagyon hamar tovaszáll – nem kevésbé azért, mert helyébe léptek a hírek, miszerint Cumberbatcht beválogatták az új Star Trek filmbe, és következésképpen arról, hogy az elmúlt tíz év egyik legsikeresebb brit színészévé vált. De ma mindez eszembe jut, átlapozva egy rakás kivágott cikket a taxim hátsó ülésén

„Micsoda képtelenség volt,” merengek. „Az egész puccos dolog. Micsoda régies képtelenség. Micsoda vicces régi világ.”

Csodás vasárnap délután van, és ebédre vagyok hivatalos Cumberbatchcsel a szülei gloucestershire-i házába. A STID-t most mutatják be és ez az egyetlen napja, mikor tudunk beszélgetni. Meghozom a nagy áldozatot és elvonatozom Swindonba.

A taxisofőr letesz a ház előtt.

„Megérkezett,” mondja.

Kimászom a taxiból és rábámulok egy hatalmas, mézszínű palotára, kifogástalanul gondozott gyeppel. Az úton egy fekete londoni taxi és egy vintage ezüst Rolls-Royce parkol.

Tegnap este, Benedict felajánlotta, hogy felvesz az állomáson, azt mondta, van egy „aaaaranyos autója.”

„Igen - van egy, vagy nincs, Benedict?” Gondolom magamban merengve. „Aranyos „fogatod” van.”

Felmegyek a kocsi feljárón, vigyázva egy súlyos csokor virágra és egy palack borra, és bekiáltok a levelesládán keresztül.

„Helló! Londonból vagyok! Szabadságra jöttem, vidékre, véletlenül!”

Csend. Megkerülöm a házat. Akkora a hely, hogy nem találom, hol van a bejárati ajtó.

Úgy döntök, tanácsot kérek a szomszédtól, hogyan hatolhatnék be a Cumberbatch birtokra. A közeli kisbirtokos kunyhója felé tartok.

Benedict Cumberbatch a parányi házikó ajtajában áll egy pár elnyúzott, tengerészkék kordbársony házi papucsban, figyeli, ahogy a gyepen keresztül közeledek – gazdagon behintve jácintokkal – némi kíváncsisággal.

„Mit csináltál Kate Moss házánál?” kérdi szelíden.

Ah, Kate Moss. A munkásosztályból származó croydoni lány, jól csinálta. Az a palota az ő háza.

A puccos Cumberbatchek, az összehasonlítás kedvéért, a szomszédban laknak: 3 pici szoba lent, 3 pici szoba fent. Minden rendelkezésre álló falfelületet könyvek, családi fotók és baglyok töltenek be.

„Gyere be, gyere be,” mondja Benedict – kissé lehajtva fejét, belépve az alacsony ajtón. Még papucsban is 6 láb magas, nem neki épült a 17. századi kunyhó.

„Köszönöm, hogy jöttél.”

A Guinness Rekordok Könyve még nem közli ezt a kategóriát, de Benedict Cumberbatch versenyben áll a „Valaha mért leggyorsabb híressé válás” címéért.

2010. július 25-én 8 óra 59-kor Cumberbatch csupán egy elismert színész volt, aki – lelkes kritikák, de kevés nyilvános figyelem mellett – Stephen Hawkingot játszotta a Hawkingban és Van Goghot a Van Gogh: Painted with wordsben. Ha szereplőválogató lennél vagy egy író, nagyon örülnél a hívásának; de másfelől Cumberbatch egy túlzott figyelemtől mentes életet élt.

A Sherlock közvetítése 9-kor kezdődött. 9 óra 20-ra neve már világszerte trendelt a twitteren. A trendet a spontán hisztéria tömeges kitörése hajtotta - a rajongás azonnali és zsigeri volt.

Holmesa egyike volt a generációnként egyszer előforduló nagy belépőknek – írói Steven Moffat a Dr. Who-ból és Mark Gattis a The leauge of of gentlemen’s-ből, ez a Sherlock gyors, sötét és őrülten karizmatikus volt – berúgta az ajtót, tönkretette a sarokvasakat és meg sem állt a következő 90 percben. Első jelenetében egy holttestet csapkodott lovaglópálcával. A másodikban olyan deduktív ugrásokat tett, mint ahogy Superman repült. Körbe és magasan.

Van egy sorozatgyilkosunk, egyszer csak felkiált, vágtában. „Szeretem ezeket – ez olyasmi, aminek már előre örülök.”

Mindennek tetejébe, újabban feketére festett és homlokába lógó szőke hajával, Cumberbatch megjelenése másvilági forróságot ölt magára. Elég sápadt ahhoz, hogy még sosem lásson napot, mikor kilövi golyózáporszerű monológjait, Paganini élénkségével teszi; vagy mint Nick Cave, egy fekete bakancsos rúgással a monitorba. Holmesának van egy határozottan rocksztáros alapvonása.

És így, az érzelmi átvitel miatt Cumberbatchnek is. A hétvégére a magánélete a pletykasajtó takarmánya lett. A kabát, amit viselt – egy 1000 Fontos Belstaff – várólistás sikertermék. Mikor 1 évvel később a Sherlock második évadának premierjét tartották a londoni Brit Film Intézetben, hosszú sorok álltak kinn reggel hattól az átható hidegben. Mikor megérkezett, sikítottak. Addigra Nagy-Britannia nagyjából összes nagyobb magazinjának a címlapjára került, Spielberg leszerződtette a Hadak útjánra, és leforgatta a Suszter, szabó, baka, kémet.

Végigtekintve későbbi jelöltlistáján – Bafta, Oliver, Emmy, Golden Globe – 18:16 arányban, több mint felét megnyerte azoknak a díjaknak, amikért indult, bámulatba ejtő találati arány valakinek, aki még csak 36. És most, A hobbit és a Star Trek. És most Hollywood.

És most, ebéd.

A Ventham-Carlton-Cumberbatchek hihetetlenül vendégszeretők.

Benedict apjának, Timothy-nak, első szavai miután bejött a kertből – még földes térdekkel – „Szeretnél egy nagy pohár innivalót?” Önt egy bénítóan erős gint, ami pont megfelelő.

Benedict anyja, Wanda ezalatt sikeresen ötvözi a „vasárnapi sült elkészítését” „a hatvanas évek perzselően forró nőjének alapvető kisugárzásával, aki még mindig képes a szobát teljesen romba dönteni, ha megvillantja a szemét”.

Benedict második generációs színész: a Google Wanda Ventham és Timothy Carlton (születési neve Timothy Carlton Cumberbatch) nevére a Doctor Who, Carry on up the khyber, A vörös pimpernel, Az Angyal találatokat mutatja.

Ahogy manapság a magukat „Cumberbitcheknek” kikiáltók honlapokat szentelnek a Benedict iránt érzett ifjonti, ájult rajongói szerelemnek, ugyanúgy írt az előző generáció Wandáról és Timothy-ról.

„Wanda Ventham egy gyönyörű és feltűnően érzéki nő? Biztosra veheted!” írja egyikük. Egy másik úgy írja le Timothy-t A vörös pimpernelben, mint aki „a szex zöld kabátját viseli.”

Ahogy Timothy és Wanda a konyhában egymás körül forog, készítik az ebédet – Wanda azonnal szócsatába keveredik a férjével, mintha az egy ifjú udvarló lenne, még akkori is mikor leül egy önkéntelen „Ooof”-fal. Elég megható nézni – Benedict körbevezet a házban. Ha nem édelegnénk, kevesebb, mint 1 percet venne igénybe – olyan pici.

Benedict viszont egy megrögzött fecserésző, és így jó 20 percig is eltart.

„12 éves koromban vették ezt a házat,” mondja. „Nézd. Az ott én vagyok az első harrow-i napom végén.”

Egy régi festményre mutat, amin egy fiatal, Fauntleroy-szerű fiú[1], hatalmas matrózsapkában lóg meg az iskolából.

„Annyira fess,” mondom.

„Nagyon fess,” nevet.

Felfelé a lépcsőn végig a gyermekkori képei lógnak. Benedict fut, Benedict totyogóként. Benedict 10 évesen – tejföl szőke, vékony, pici fürdőnadrágban egy sziklás görögországi tengerparton. Az egyik kép Wandát ábrázolja, ahogy letolja a fürdőnadrágját, és a fenekét puszilja.

„Az egy kép arról, ahogy anyám a seggemet csókolja,” erősíti meg.

Ez nagyjából akkor volt, mikor trombitálni tanult – az eseményt formás, sokat emlegetett szája hitelesíti.

„Trombitán játszva megsebesülsz” magyarázza jókedvűen. „Így történt.” Dús, alsó ajkára nyomja ujját. „Trombitás szám van.”

Körbenézünk a hálószobájában, ami pici és virágos. A kretonnal bevont asztalon egy porcelánedény áll cikornyás „Kellemesnek és szellemesnek érzem magam” felfestéssel a fedelén.

Éppen azt kérdezem, hogy ez-e a reggeli megerősítése – „Nos, elég kellemesen érzem magam,” mondja elgondolkodva – mikor feljön az anyukája, és úgy szakít félbe, ahogy minden anyának szülési joga. Némi nyomatékkal hozzám címezve.

„Tudnál… találni neki egy barátnőt?” kérdezi. „Muszáj találnod neki egy barátnőt. Lennie kell valakinek Londonban, aki hozzáillő. Unokákat szeretnék. Kérlek – találj a fiamnak egy barátnőt.”

Érdekes – látni Sherlock Holmest, ahogy az anyja korholja, mert még mindig egyedülálló. Különösen, hogy ahol most állunk, körbe van véve Wanda kitömött gyöngybagoly gyűjteményével („Anya megszállottja a baglyoknak.”), amiknek a merev szemei nagyjából hasonlóan szúrósan merednek rá, mint az anyjáé.

„Mindent jól csinálok,” védekezik – testbeszéde most, mint egy ügyetlen tinédzseré.

„Nem tudok már tovább várni,” válaszolja határozottan. „Szerezz egy barátnőt. Mindenesetre itt az idő ebédelni. Gyere és igyál még egyet!”

Wanda, ugyanúgy, mint a bagoly gyűjteménye, huhogó. Végig a hosszú ebéd alatt anekdoták sorozatát meséli – beleértve azt a napot is, mikor Benedict elvitte őt a Timothy-t a STID forgatására.

„… és csak vették és vették.” Mondta Wanda az ő metszett iskolázott kiejtésével, miközben felszolgálta a pudingot. „Visszaállás után visszaállás. Egész nap ez ment. Csak hogy Ben feljusson arra az átkozott űrhajóra. Egy ponton azt mondtam neki, ’Tudod, mikor az UFO-t (a hetvenes évek Gerry Anderson sci-fije) forgattam, nekem csak három felvétel kellett, hogy feljussak a Holdra!”

A Ventham-Carltonok sosem akarták, hogy a fiúk színész legyen – tudták, hogy milyen bizonytalan életvitelt jelent. Ezért kaparták össze együtt a pénzt, hogy elküldhessék Harrowba, „alapos oktatásban” részesíteni. Valamivel bizonyára ki kellett töltenie a szabadidejét – még babaként Wanda úgy írta le Benedictet, mint „egy forgószél – sosem állt le.”

„Nagyon gyors volt az anyagcserém,” mondja

„Csontváznak nézett ki!” folytatja Wanda. „Pedig mi etettük, tényleg etettük!”

„Aggódtak, hogy pajzsmirigy problémáim vannak. Mindig izzadtságban fürödve érkeztem az iskola lépcsőjéhez, mert futnom kellett odáig. Sosem álltam meg.”

Viszont elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egyetlen dolog jelent neki kikapcsolódást.

„Púp voltam a háton. Szájhős,” mondja, és tölt még egy kis bort. „Nem rosszindulatú – csak zavaró. Kipróbálták milyen lenne, ha az összes energiámat jóra fordítanám, ahelyett, hogy hülye hangokat adva zavarom a többieket leckeírás közben.”

Első szerepét a Szent Iván éji álom feldolgozásában kapta.

„És mi mindannyian emlékszünk Benedict Zubolyára.” Mondja Timothy tökéletesen időzített, gyászos hangon.

„És megkaptam a Half of sixpence-t!”[2] kiált Benedict. „Annt játszottam, Arthur Kipps sokat szenvedő feleségét.”

Belekezd az I don’t belive a word of it-be, - egy 36 éves férfi 10 éves korú önmagának benyomását kelti, a 24 éves Julia Foster által népszerűvé tett szerepet játszva. Egészen ragyogó: vicces, felháborodott. Áttáncol a helyiség egyik végéből a másikba.

A Ventham-Carltonok még mindig áltatni tudták magukat azzal, hogy gyermeküket csak hobbi szinten érdekli a színészet, míg Wanda el nem vitte megnézni Timothy-t, aki ekkor a West Enden játszott.

Miközben a kulisszák mögött álltak és nézték, Benedict hírtelen azt kezdte mondogatni, hangosan, majdnem megvadulva: „Fel akarok menni! Fel akarok menni!”

„Meg kellett állítanunk, hogy be ne szaladjon a színpadra,” mondja Wanda a tányérokat törölgetve.

„De miért ne akartál volna?” kérdezi Benedict, most tőlem megindítóan. „Melyik gyerek ne akart volna? Voltál már valaha a színfalak mögött? Az összes díszlet, az előadás nevével a hátoldalán, súlyokkal az aljukon, hogy szilárdan álljanak. És a színfalak mögött mindet láthatod. De aztán besétálsz a színpadra, és belépsz egy valós világba, az emberek elé, akik nézik ezt. Elképesztő.”

Van még bor, repeta a sültből, és puding, és repeta a pudingból. Benedict a maradék sült paszternákot választja – „nem szabadna. 5:2 diétán vagyok. Muszáj, Sherlock miatt.”

Aztán, végül, egy órával később, mint hagynom kellett volna, és kábán a vörösbortól, átmegyünk a másik szobába elkészíteni az interjút.

Itt van, milyen Benedict Cumberbatcht interjúztatni: egy kicsit mintha egy vízesést interjúvolnál. Igazából egyik kérdésedre sem fog válaszolni, de mesés nézni. Ez nem azt jelenti, hogy próbálná figyelmen kívül hagyni vagy elkerülni a kérdéseidet – Istenem, nem. Végtelenül, lelkesen segítőkész és megható udvariasságot mutat az egész elképzelés iránt, hogy meginterjúvoljam. Ugyanazzal a lélegzettel fogja elmesélni neked a történetet arról, hogy egy tengeri rózsa megcsípte a péniszét, mint amivel megvitatja a pánikot, amit a harrow-i könyvtárba való első belépésekor érzett:

„Mert azt gondoltam, talán egy élethossz is kevés lenne számomra végigolvasni az első polcot – nem is beszélve az első termet, nem is beszélve az egész sz@ros könyvtárat. Mindig is az önfejlesztés gondolatát követtem – pontosan tudni mindent arról a borról, és beszélni neked a madárdalról, amit hallok, és megérteni a világot körülöttem.”

De ahogy már láthatod, és anyukája is panaszolta, ő csak merő energia – sosem áll le. Ez az az erő, amivel ezeket a hatalmas, különösen szokatlan karaktereket játssza. Van Goghot és Hawkingot és Holmest; Tietjenst Az utolsó angol úriemberben a maga zsenialitásával; - Smaugot – A hobbitban; a West Enden felváltva Frankensteint, majd a szörnyetegét. És hamarosan Hamletet, és Julian Assanget és Brian Epsteint, a Beatles ügynökét.

Mivel már késésben vagyunk, Benedict megpróbál megtervezni a menetrendet. Holnap Bristolban kell megjelennie 7:30-kor, a Sherlock harmadik évadának forgatásán. Igyekszik nem elárulni bármilyen cselekményt, de szívesen megmutatja, mennyi munkája van, felkapja a forgatókönyvet és belelapoz.

„Ez a jelenet 40 oldal hosszú. Egy 40 oldalnyi hosszúságú dedukció,” mondja.

„Tulajdonképpen egy monológ. És meg kell tanulnom, mielőtt lefekszem aludni.”

A falon lógó órára mutat, amin madarak vannak számok helyett, és azt mondja,

„Szóval be kell fejeznünk” – veti fel – „fél órával a pinty után. OK?”

Mivel már a múltban vagyunk – fényképekkel körbevéve – ott is maradunk.

Ebédkor a beszélgetésünk Harrow távolságába vitt minket, ahol Benedict bentlakásos iskolába járt – elhagyva szülei kensingtoni tetőtéri lakását, „amikor Kensington lepusztult volt, mosott ruhák lógtak kiteregetve a füstös ködben, zavargások voltak Notting Hillben. Egy két hálószobás lakás 2000 Fontért – a tapéta ugyanaz, mint akkor volt.”

Mikor megérkezett Harrowba, rájött, hogy okos?

„Nem olyan okos. Nem nevetségesen okos. Inkább eleven – gyorsan tanultam. Egy jó utánzó.” Meg lett félemlítve? „Nem. Mert…” óvatosan válogatja meg szavait. „a szüleim a sz@ros életet is kiszerették belőlem. Így magabiztosan éreztem magam a világban. Nem… jogosul voltam. Csak… be tudtam lépni a világba. Kutattam.”

Szerette az iskolai napokat – „Tényleg szerettem. Sportolás és kirándulások… életre szóló barátságokat kötöttem. A haza küldött leveleimben, azt írtam, ’mennyeien boldog vagyok,’ és tényleg úgy gondoltam.”

Az első és egyetlen alkalommal, mikor valaki zaklatta, olyan idegennek tűnt, –

„Bizonytalanná és félénkké tett, és minden, amit akartam, az az, hogy magabiztos és boldog legyek.” – Cumberbatch teljes dühével odaszegezte a szemközti falhoz, támadója pedig dadogva kért tőle bocsánatot.

Az osztály bohócaként folytatta – nem úgy, ahogy majd minden jövőbeni előadó, hanem megelőzve a fenyegetéseket, de furcsán és édesen, megszerezve a fiatalabb gyerekek tiszteletét és figyelmét. „A fiatalabb gyerekeket időben ágyba tudod küldeni és meg tudod mosatni a fogaikat, ha megnevetteted őket,” emlékszik vissza, szeretettel.

Az egyetlen légy Cumberbatch levesében fizikális volt. „Nagyon későn érő voltam,” mondja. „Nagyon későn, 15, 16 – talán még 17 évesen is.” Az aggodalom olyan nagy volt, hogy még orvoshoz is elment. „18 éves koromig gyerek voltam, tényleg. De a bentlakásos fiúiskolák egyetlen bája, hogy hazudhatsz arról, hogy mi történt veled a szünetekben. Nem úgy, mint egy koedukált iskolában, ahol a barátnőddel körbe kell vonulnod a játszótéren. Egy kicsit Hugh Grantes voltam a nőkkel. ’Jó Isten, er, mit szólnál hozzá, ha, erm, megérinteném? Istenem, olyan viccesnek érzem magam.’ Egyáltalán nem tartom hibásnak a szüleimet, de ez az, amiért a gyermekeimet sosem küldeném fiú vagy lány iskolába. Ölni tudtam volna az élményért. **** meg az osztályzatokat. Mindennel úgy voltam,’Mindent értek már a lányokról – hol vannak?’”

Már megvolt az első csókja: „Víz alatt. Mary. 11 voltam. A legnedvesebb ajkak, amiket meg lehetséges csókolnod. Azt hiszem pontosan ez volt az első csókom. Kivéve mikor az iskolában csókolóztam egy fiúval egy sz@ros darabban – ami romba dönthetné ezt a nagyon erotikus Humbert Humbert-szerű[3] emlékemet az első nő iránti megszállottságomról.

Utolsó harrow-i évében felfedezte a „korsót, lányokat és zenét,” milyen „egy kicsit ellustulni,” és elveszíteni az oxbridge-i esélyeit. Halasztott egy évet – hat hónapig dolgozott egy parfümériában, hogy megkeresse a pénzt, amiből megengedhette magának az angol tanítást Tibetben. A parfümériában megtanulta előnyben részesíteni az „élénk/tiszta citrusokat – a bergamotot, vetivert.”

Egyszer, zord hidegben, ő szolgálta ki Richard E. Grantet és rémülten látta, ahogy egy csöpp az orrából „pont a neki díszcsomagolt Blenheim Bouqueten landolt” – 2013 legszelídebb, legpompásabb színházi anekdotája. Egy hónapra rá Indiában volt, síró gyászolók felvonulását nézte, akik a halott testét a folyóra bocsátották, hogy elégjen.

„Érzed a levegőben. Ez nem egy bájos ősi tradíció. Beszívod az égő test füstjét. Tapintható – a szádban.”

Majdnem meghalt Indiában. „Hegyi beteg lettem. Elveszve egy hegyen. Szánalmas expedíció volt – Mallory szerű.[4] Szánalmasan felkészületlenek voltunk. Nálam csak… egy pótsál, amit anyám kötött nekem és egy… darab sajt volt.”

Vízzel a tüdejében, és orvos barátja értágulás veszélyére figyelmeztette, Cumberbatch a visszaúton, lefelé a hegyről vadul hallucinált. „Azt álmodtam, hogy a csillagok villámlani kezdenek.”

Izgatottnak tűnik, miközben erre emlékezik. Hírtelen, erőteljes madárdal tölti be a szobát.

Cumberbatch átnéz a falon lévő órára.

„Francba. Francba. Már fél órával múlt pinty. Ha elérjük a gyöngybaglyot, sosem érek Bristolba ma estére.”

„Szóval, nem haltál meg,” emlékeztetem fürgén, „mert itt vagy. És itt elég furcsa. Mesélj el nekem egy történetet arról, milyen valószerűtlen az elmúlt három éved. Hogy változott meg minden 2010 júliusa óta.”

Gondolkodik – közel egy percen keresztül. A leghosszabb idő egész nap, ameddig csendben van.

„A Golden Globe” mondja végülis. „Meryl Streep közeledik, megjelenik, ’Ó Istenem, olyan nagy rajongók vagyunk. Szeretünk Sherlockként. Hogy a p*csába csinálod azt a sz@rt?’ Aztán Ted Danson – ’Ó Istenem, ez a sz@ros Sherlock.’”

Benedict azt mímeli, mintha a Cheerses Sam Malone és a Kramer kontra Kramer Mrs. Kramere közé szorult volna, mindketten önkívületben, vele a középpontban, elképedve. „George Clooney-tól kapni tanácsot, hogy kezeljem… ezt az egészet.”

Széttárja a karjait, mutatva az elmúlt 3 évet.

A szerencse és Hollywood úgy hozta, hogy 2012 őszét aztán a rövidesen bemutatásra kerülő Augusztus Oklahomában forgatásával töltötte Streeppel – és Julia Robertssel, Juliette Lewisszal és Sam Sheparddal.

Leírja, milyen játszani Streeppel szemben. „A karaktere nyelőcsőrákban szenved, füstöl, mint egy gyárkémény, fel van dobva a dilibogyóktól, úgy viselkedik, mint a legirtózatosabb matriarchális szárnyas gyík, amit el tudsz képzelni. És egyikünk sem tudott játszani vele szemben. Egyikünk sem. Mindannyian, egyesével, odamentünk hozzá és megmondtuk: ’Sajnálom, nem tudok játszani melletted, mert… nem tudlak nem nézni. Mindannyian nézni akarunk.’”

A forgatással egy időben zajlottak az amerikai választások. Előveszi az iPhone-ját és felvételeket mutat Robertsről és Streepről, ahogy a saját, „Igen, képesek vagyunk rá” stílusú választási plakátjuk előtt pózólnak. Ahogy jöttek az eredmények és Obama elhúzott, mindannyian sikítottak a tévé előtt.

Végül ő és Streep maradtak a legtovább fenn, egy oklahomai Marriott hotelben „összecsapni a kezünket, mikor nyert.”

Összerezzen egy pillanatra.

Mikor a rajongói polaritás megfordul, Cumberbatch mindig méltóságteljes a rajongótáborával. Visszautasítja, hogy „Cumberbitces”-nek hívja őket – „Cumberwomen”-t vagy „Cumbergirls”-t említi helyette fájó előzékenységgel.

„Ez nem simán udvariasság. Nem engedem, hogy a k*rváim legyetek. Úgy gondolom, sok lépéssel veti vissza a feminizmust. Cumberpeople vagytok.”

Mostanában, a Cumberbatch weboldalak égnek a Sherlock harmadik sorozatáról folytatott vitáktól – különösen mióta Cumberbatch a forgatáson egy titokzatos, háromszögletű kézjelet mutatva lett lefényképezve. A mozdulat jelentése fölötti spekuláció mozgalmas volt. Itt, Cumberbatch egy percre bűnösnek látszik – aztán nevetni kezd.

„Tudod mit? Csak meggondolatlan voltam. Az a jel csak valami, amit az Alt-J énekese mutat, mikor a Tessellate-et játssza. Szeretem a bandát. De,” mondja, saját védelmére kelve, „emlékszem Brett Anderson (a Suede-ből) mondta akkoriban, ’Nem az a művészet lényege, hogy egy kicsit elmélyítse a rejtélyt?’ Tudod? Ha elkezded lefejteni a pulóvert, unalmas nézni… a pamutgombolyagot.”

Ideje menni. Maradt még egy kérdésem. Ragyogó ötletem támad. Meg akarom nézni a pulóvert.

„Csinálj most valamit,” mondom.

„Mit?” kérdezi zavartan.

„Valamilyen alakítást,” mondom. „Játssz most el valamit.”

Sportszerűen hajlandó egy nagy Cumberbatch wurlitzerré válni, talpra ugrik.

„Mit szeretnél, mit csináljak?” kérdi örömmel. Zavarba ejtő buzgalommal. Végül is, ez az egyetlen szabadnapja.

„Játszd el… a rosszfiút… a Star Trekből,” mondom, amatőr határozatlansággal. „Bármilyen hihetetlenül normális és nem intergalaktikus is legyen a neve. Simon.”

„John Harrison,” mondja, homályosan dorgálva.

És tényleg ez a legelképesztőbb dolog. Egy pici, barackszínű szobában vagyunk – a gerenda olyan alacsony, hogy Benedict haja majdnem érinti. Az ablakon keresztül láthatod az apját térdelve a kertben, ahogy a szél mozgatja a nárciszokat. Ez a világ legbiztonságosabb és leghétköznapibb szobája. A ház még a vasárnapi ebédtől illatozik.

De mikor Benedict belekezd monológjába, ismét látod, amit Spielberg és Streep és Stoppard látott benne. Meglátod, mit tesz a Sherlockban, és Az utolsó angol úriemberben, amiben mindössze kétnapnyi előkészület után szakította szét a képernyőt. Ez a nagy, véletlenszerű (scattershot), kissé űrkadétos gyerek hírtelen a középpontba kerül – fájdalmas, szuperfényes középpontba – és teljesen mássá válik.

Farmerban, papucsban és nyúzott pólóban, most olyan, mintha ő lenne legmagányosabb, legelérhetetlenebb személy a galaxisban, és aki megőrült. A lágyság eltűnik az arcáról – feszessé válik a bőre. Ő egy terrorista, aki el akarja pusztítani a Földet. Még akkor is, mikor kuncog egy percet a monológja közepén, azonnal visszahúz, még keményebbé válva – hideg, csendes gyűlölettel telve fejezi be beszédét.

Szünet, amely során talán tapsolnom kellett volna.

„Játssz mást.” Mondom neki, lengetve a boros poharamat. „Játszd el… a sárkányt.”

Smaugot, A hobbitból. Nem mond semmit. Csak lélegezni kezd. Lélegezni, mint egy sárkány. Egy sárkány hangja, ami a barlangjában lélegzik – a nyaka megnyúlik, kezeit láthatatlan dolgokért nyújtja, karmai érezhetők. Az egészet felvettem. Le fogom játszani neked. Elképesztő. Ez az a dolog. Ez az, amiről minden színész reméli, hogy képes lesz rá, és majdnem sosem sikerül. Mikor valaki tökéletesen, ragyogva tűnik el.

Kedd, május 2. Leicester Square: A STID premiere

Egy tökéletes napos estén a Leicester Square lényegében Star Trek Glastonbury-vé válik. Zene dübörög a PA-ből, ahogy a tömeg nyüzsög. Emberek táboroztak le éjszakára, hogy jól lássák a vörös szőnyeget. Hemzsegnek a mű Spock fülek. Egy férfi a saját USS Enterprise-zával jelenik meg – egy üveggyapot kagyló felcsavarozva egy felnőtt méretű triciklire. Az egyik legcsodálatraméltóbban őrült darab, amit valaha láttam.

A szereplőgárda egyesével tűnik fel, a tömeg ordítása közepette. Chris Pine, mint Kirk, Zachary Quinto, mint Spock. Szokásos ritmusú névüvöltés, gondosan váltogatott mosolyok és vakuvillogások.

De mikor Cumberbatch érkezik – utolsóként – a közönség reakciója valami teljesen más. A sikolyok egészen más szintűek – az One Direction koncertekre jellemző vad sirályszerű visítás és ájulás. Van egy hullám, „Rendben, hölgyek, higgadjanak le,”amit a biztonságiak kiabálnak, kissé pánikba esve.

Egy Bootle-ból érkezett nő mellett állok, aki egész éjjel kint sátorozott a ST szereplőit ábrázoló, csodásan megfestett képével, amit a rendezőnek, J.J. Abramsnek kíván ajándékozni. Egyre jobban összepréselődik, és kiábrándul. Végül megfordul, és utat próbál törni magának kifelé a tömegből.

„Ezek az emberek nem a ST miatt vannak itt,” mondja, utálkozó pillantást vetve a vidáman kiabáló rajongókra. „Még azt sem tudják, mi a ST. Csak miatta vannak itt.”

Undorodva mutat hüvelykujjával Cumberbatchre.

A vörös szőnyegen, Cumberbatch kissé izgatott – a hotelben volt egy balesete a mandzsettagombjával, aztán a nyakkendőjével – de lelkesen foglalkozik a tömeggel. Egy lány egy posztert lenget, amin az olvasható, „BENEDICT – TERHES VAGYOK ÉS A TIÉD” – merész új beszélgetésindító technika. A stylistja elkapva a tekintetét mondja, „Benedict – a hajad,” és mutatja, hogy simítsa ki a szeméből. Nem teszi. A 20x30 láb terjedelmű plakát felettünk kimondja, hogy a STID megmutatja őt, és senki más. És mindenki a nevén nevezi. Ráadásul helyesen – és nem „Bendybum Cumbycatch”-nek, a lol-ok kedvéért.

„Nos, ez eszelős,” mondja, teljesen eszénél léve, miközben aláírást ad egy Kirk kapitánynak öltözött síró kislánynak.

Éjjel 3, Chelsea: vetítés utáni buli az Aqua-ban

Hosszú éjszaka volt. Úgy tűnik Sean Penn is itt volt valahol, Benedict folyamatosan körbe volt véve emberekkel, akik különbözőképpen és fokozatosan elmosódva jelentették ki, hogy az élete hamarosan meg fog változni. Ő mindezt könnyedén, vidáman és vodkák sorával vette. Éjjel 3-kor, viszont diszkó üzemmódra váltott: „Most nonverbálissá fogok válni,” mondja bagolyszerűen. Felcsurog a táncparkettre és a 80-es évek egy sor homokos himnuszára mutat be mozdulatokat, pont a diszkógömb alatt.

A múlt heti interjúnk után kaptam Benedicttől egy sms-t, még mielőtt a vonat kifutott volna az állomásról.

„Annyi mindenről nem beszéltünk!” panaszkodott. „A Simpson család, New York újévkor, Izland… láttam, úsztam, másztam, éltem, hajtottam és forgattam. Ha holnap véget kellene érnie, minden bizonnyal azt mondanám, nem bántam meg semmit. Nagyon szerencsés vagyok, és ezt tudom is. Tényleg ötezerszer többet éltem.”

Bugsy fordítása, ne vidd sehova!