Néhány színész elveszik a karakterében, de Benedict Cumberbatch pontosan tudja, mit tesz.

Gary Oldman, Interview Magazine, 2013. november

Benedict Cumberbatch átformáló ereje olyan, hogy nem csak napjaink legtevékenyebb színészei közé tartozik, hanem női rajongók igen különös, mégis egyre nagyobb számú elragadtatott légióit is vonzza – sokukat olyan Comic Con barát alakításai csábítanak, mint a STID-beli (2013), a BBC Sherlock c. sorozatában és Peter Jackson Hobbit filmjeiben, magukra pedig Cumberbitchként hivatkoznak. (@ Cumberbitches vidám leírása a Twitteren: „a legnagyszerűbb és legravaszabb társaság a magas arccsontú, kék szemű szexbomba méltatására, aki Benedict Timothy Carlton Cumberbatch.”) Cumberbatch, noha talán legradikálisabb átalakulásán éppen most megy keresztül (a hangsúly a radikálison van) a közismerten ingerlékeny információs szabadságharcos és WikiLeaks alapítót, Julian Assange-t mintázva meg Bill Condon új filmjében, a The Fifth Estate-ben. Két könyvön alapulva -  Daniel Domscheit-Berg WikiLeaks, a leleplezés: hogyan működtettük a világ legveszélyesebb weboldalát és a brit újságírók David Leigh és Luke Harding könyvén: WikiLeaks-akták, Julian Assange háborúja a titkosítás ellen – a The Fifth Estate a WikiLeaks korai napjaira fókuszál, feltérképezi Assange kapcsolatának felépülését és rákövetkező összeomlását egykori helyettesével, Domscheit-Berggel (a filmben Daniel Brühl játssza), aki elhagyta a szervezetet, miután összeütközésbe került Assange-zsal a megemelkedett nyomás következtében, az amerikai katona, Bradley Manning által a WiliLeaksnek felajánlott roppant méretű dokumentum és fájlhalmaz nyilvánosságra hozatalát követően. (Manninget bűnösnek találták több tekintetben, beleértve a Kémkedési Törvény megszegéséért, idén júliusban, nevét pedig Chelsea-re változtatta azon döntése alapján, hogy nőként él tovább)

A forgatókönyv egy korai vázlatának elolvasása után Assange, aki Ecuador londoni nagykövetségén rejtőzik 2012 óta, mióta a Svédországnak való kiadatása ellen harcol, hogy szembe nézzen az őt ért szexuális zaklatási vádakkal, „tömeges propagandatámadásnak” nevezte a filmet és szeptemberben, pont mielőtt a filmet bemutatták volna, a WikiLeaks közzétett egy emlékeztető felhívást, amiben „meggondolatlannak, ellentétes hatást keltőnek és károsnak” nevezte azt. Assange még olyan messzire is elment, hogy levelet írjon válaszként Cumberbatch kérésére, hogy találkozzon vele, amiben könyörög a színésznek, hogy hagyja ott a projektet, azt mondva, „Úgy gondolom, élvezném a találkozást Önnel… azt hiszem, Ön egy jó ember, de nem hiszem, hogy ez egy jó film… azt hiszem, megsemmisítően negatív lesz rám és azon emberekre nézve, akiket óvok tőle. Egy hamis könyvön alapul, aminek írója olyasvalaki, aki vissza akar vágni nekem és a szervezetemnek.”

A maga részéről, Cumberbatch, aki sosem találkozott Assange-zsal, a szeszélyes ausztrált „ragyogónak” és „rendkívüli” alaknak találta eljátszani – melléknevek, miket a Cumberbitchek nagyon jól használhatnak saját lenyűgözően növekvő feladatainak leírására. Persze Cumberbatch szakértelmének birodalma jóval túl terjed a majom-műfaj birodalmán:  Timothy Carlton és Wanda Ventham színészek fiaként, a 37 éves díjnyertes filmek, színdarabok és tévés munkák kiterjedt resuméjével dicsekszik, beleértve még újabb keletű kitűnéseit Steven Spielberg Hadak útján és Tomas Alfredson Suszter, szabó, baka, kém c. filmjében (mindkettő 2011) is. Mielőtt véget ér az év további három alkalommal fogja átváltoztatni magát a vásznon, rabszolgatartóként fog kinézni Steve McQueen 12 év rabszolgaságában, ami Solomon Northrup 1853-as emlékein alapszik; visszahúzódó „Little” Charles Aiken a Pulitzer- és Tony-díj nyertes színdarab, az Augusztus Oklahomában filmadaptációjában, és halottidézőként (nekromanta) és Smaug sárkányként A hobbit: Smaug pusztaságában.

Cumberbatch, aki Londonban volt, nemrég telefonon újraegyesült Suszter, szabó, baka, kémes szereplőtársával, Gary Oldmannel, aki horgásztúrán volt Nyugat-Franciaországban.

Gary Oldman: Hallasz, Cumby? Van egy kis sistergés a vonalban, de megküzdöm vele.

Benedict Cumberbatch: Távolinak hallatszol.

O: Saint-Martin-de-Ré-ben vagyok egy horgásztúrán.

C: Ó, milyen pompás és elképesztő.

O: A családommal vagyok és készen állunk egy kis tengeri halászatra.

C: Ó, nagyon irigyellek.

O: Mindenesetre, hangosabban fogok beszélni.

C: Tedd azt!

O: A nagy hangomat fogom használni. Ahogy a régi tanárom szokta mondani, „Halljuk azt a szép, nagy, harmadéves hangot.” Nos, jó reggelt.

C: Jó reggelt, riporter.

O: Hadd kezdjem ezzel… (hang) Halló? Halló?

C: Bocs, Gary. Lemaradtam róla. Átmentünk egy alagúton. (mindketten nevetnek)

O: Jól hallasz?

C: Igen, most igazán jó. Te jól hallasz engem?

O: Igen, lementem egy dokkra. Most a hajón vagyok.

C: (nevet) Tetszik.

O: Akárhogy is, egy történettel akartam kezdeni John Lennonról, ami rokon a neked szánt kérdésemmel. Ez egy történet arról, hogy Lennon egyszer elment a moziba, hogy megnézzen egy Elvis Presley filmet. Minden alkalommal, mikor Elvis megjelent a vásznon, a lányok a közönség soraiból sikoltoztak, úgyhogy Lennon felnézett Elvisre és azt gondolta magában: „Ez egy jó munka. Ezt akarom csinálni.” A kérdésem a következő: volt-e számodra egy átalakító pillanat, mikor láttál valamit, vagy játszottál egy korai darabban, és azt mondtad, „A színházi betegség tesztje pozitív lett”? Volt számodra ilyen pillanat?

C: Nos, volt pár vezérfonal vagy pillanat, mikor a mozaik darabkái a helyükre kezdtek kerülni. Az első esetben csak kissé vagyok tudatos – sokkal inkább a szüleim közös emléke, mert egész fiatal voltam - akkor volt, mikor meglátogattam a nagymamámat, aki akkoriban Stratfordban élt, és aki felállított a színpadra. Csak arra emlékszem, hogy kinéztem a sötétségbe, és az behúzott, inkább, mint taszított, ha érted, mire gondolok. Igazi energiát és izgalmat adott elgondolkodni az ezzel való kommunikációról, inkább, mint elfordulni és haza menni és inni egy csésze teát és valaki másra hagyni. Ők pedig felnőttként csak néztek egymásra felhúzott szemöldökkel, mindhárman színészek, és úgy voltak, „Jaj.” (nevet)

O: „Egy közülünk.”

C: „Egy közülünk – ó, a fenébe.” Olyan szüleim voltak, dolgozó színészek[1] voltak, akiknek igazán jó karrierjük volt, de ez egy életmód volt. Így felnőve számomra valóság volt, nem egy elképzelés. Nem ültem ott, hogy „Rajongott akarok lenni.” Egyáltalán nem ilyen volt. Nem mondom, hogy a rajongók sikítása nem mosolyogtat meg, de sosem az volt a vonzerő számomra. Szóval ez egy másik dolog, ami lezárja az összehasonlítások listáját John Lennonnal. (nevet) És aztán gondolok egy másik pillanatra is, ami lentebb van a sorban. Alapvetően, az iskolában meglehetősen kaotikusak volta az energiáim, mindenre odafigyeltem magam körül.

O: Talán kreatív voltál. A francia úgy mondaná: „A holdon voltál.”

C: Igen, a holdon vagyok. Pontosan.

O: Álmodozás.

C: Igen, egy kicsit álmodozó. De a tanáraim valószínűleg valami ADD[2]-szerűnek hívhatták, vagy csak fájdalomnak a seggemben. De a legösztönzőbb és legelőrelátóbb tanáraim adtak nekem egy fókuszpontot, és ez volt a darabokban való szereplés. Elnyertem őket, noha – nem csak azért történt, mert én voltam Wanda és Tim fia. Vacak lehettem bennük. Nem lakozik szükségszerűen a génekben. De a tanáraim látták bennem az energiát és azt gondolták, ’Nos, ha adunk neki egy fókuszpontot, talán futni fog a labdával.’ És teljesen igazuk volt. Így most olyan vagyok, mint Elvis. Még mindig kuncogok magamban, hogy fizetnek a játékomért, nem is szólva, hogy ezt a fajta munkát végzem ezen a színvonalon, és igazán válogathatok. A kollégáim azon pici százalékához tartozom, akik tényleg dolgoznak, nem is beszélve arról a munkáról, amit kapok.

O: Ez egy nevetségesen pici százalék. Mikor először elkezdtem, az emberek azt mondták, a szakma 98 százaléka munka nélkül van bármelyik pillanatban.

C: Igen. A szüleim generációjára gondolva, még látható volt egy kis szakértelem. A munkásosztálybeli színészek születésének alapkőletételekor volt, akik a Royal Court Theatre-en keresztül érkeztek, mint te magad.

O: Mindenhol franciaajtók voltak.

C: És nappaliban játszódó drámák. Úgy gondolom, nem volt egyszerű munka, versengés is volt. De apám maga elmondhatta, hogy sokkal könnyebb volt.

O: Több munka volt.

C: Több munka volt és több híd, ahhoz, hogy elindulhasson egy karrier repertoár és színházi munkákkal, egy kis tévézéssel, néha filmezéssel és rádiózással. De a velem egykorú generáció egy olyan világba született, ahol, ha ma Te egy tehetségesnek született gyermek vagy, begördülhetsz és egy Scorsese-film főszerepében landolhatsz. Nem kell bizonyítanod magadnak, felküzdened magad a ranglétrán, eljátszani a klasszikusokat, a megszerzett kánonokkal a tarsolyodban, ahogy anya és apa generációjából a nagy Sir-öknek és Dame-eknek – a (Ben) Kingsley-knek, és (Helen) Mirreneknek és (Anthony) Hopkinsoknak és hozzájuk hasonlóknak. Úgy hangzik, mint valami fortélyos rituálé, de a másik legfontosabb pillanat számomra az volt, mikor apám az áldását adta rám. Éppen Salierit játszottam az Amadeusban egy egyetemi előadáson és belenézett a szemembe és megragadott a vállamnál fogva és azt mondta, „Jobb vagy most, mint én valaha is voltam vagy leszek. Úgy hiszem, csodálatos életed és színészi karriered lesz, és nem tudok várni, hogy részese legyek annak, hogy lássam.” Én pedig kicsit sírva fakadtam. Milyen hatalmas dolog egy ember számára ezt mondani a fiának. Azt gondolom, nem csak színészként egy másik színésznek, de számomra egyfajta „Megáldom ezt a hajót és mindenkit, aki rajta hajózik” szerű üzenete volt… Hogyan reagáltak a Te szüleid az iránt, ami érdekelt? Áldásukat adták rád?

O: Nos, az apám nem volt ott. Mikor eldöntöttem, hogy a színészetből szeretnék élni – nem tudom, valójában honnan jött, mivel ott nem volt iskolai darab vagy bármi más – anyám áldását adta rám. Szereztem egy ösztöndíjat - ez volt az egyetlen módja, hogy drámaiskolába mehessek. De ő nem mondta, hogy „Ez nevetséges,” vagy hogy „Nem gondolhatod komolyan. Ne tedd.” De emlékszem, hogy egy éjszaka láttam a tévében Malcolm McDowellt, és olyan volt, mint amit az alkoholisták spirituális ébredésnek neveznek, a megvilágosodás pillanatának. Úgy voltam vele „Ó, Istenem, ezt akarom csinálni.”

C: Nekem sok ilyen pillanatom volt. Emlékszem, láttam (Kenneth) Branagh Hamletjét a Barbicanben vagy A György király őrültségét a Nemzetiben. Emlékszem, briliáns dolgokat láttam a tévében a szüleimmel, akik szerettek volna jó nyersanyag után kutatni. Gyakran ültünk le együtt talán az egyik barátjukkal, Donald Pickeringgel, és beszélgettünk róla, és próbáltuk befogatni a száját, mert mindig azt mondta, „Ó, kedves, mit csinál?” (nevet) De számomra ez eseménynek érződött, és kiűzött a világból, ahol voltam, át abba a másikba. Szintén egy nagyon tradicionális, szöveg hangsúlyos, oktatási környezetben nevelkedtem, ahol az olvasás és a világ és a szöveg – „A játék a lényeg!” – volt az iskolám, ahogy a gyakorlatom is. Tudod, klasszikus színházi gyakorlaton voltam. Csak egy év volt, de megerősítette, amit mindig is gondoltam a teljes tervről: először színház, aztán egy kis tévé, és aztán esetleg film – ha szerencsés vagy. És remélhetőleg néhány rádiós munka, hogy használjam a hangszálaimat abban a médiumban is, mert szeretem a rádiót. De mindig a szöveg által kerültem vele kapcsolatban.

O: Nos, mikor a nagy színészekről beszélsz és az írók nagy óriásairól, akik a szövegkánonokat írják, mondhatni, van valami abban a munkáról való elképzelésben, hogy valakinek az útja az ügyelő helyettestől főszereplővé válásig vezet és ez az előrelépés a szövegek által valósul meg. Tudod, egy diák egyszer megkérdezte Stella Adlert, úgy gondolja-e, hogy Marlon Brando volt a világ legnagyobb színésze, és a válasza az volt, „Sosem tudhatjuk.” (Cumberbatch nevet) A nagy alakítás értékét mindig úgy mérte, ahogy Te néznéd a karmestert, a nagy szimfóniákat vezényelve, vagy a zongoraművészt, a nagy versenyműveket játszva, vagy a táncost, a nagy koreográfiákat táncolva. Mégis, könnyű elcsábulni a mozitól.

C: Azt hiszem, amit a moziban szeretek – és amit mozi alatt értek, az nem csak filmeket jelent, hanem igazi, klasszikus mozit – azok a rendkívüli pillanatok, amik meg tudnak történni a vásznon. Ugyanakkor, úgy érzem, a mozi és a színház táplálja egymást. Úgy érzem, bezárkózhatsz a színpadon, és tehetsz valami egészen vakmerőt és nagyon jellemzőt – és kétség kívül színházit – a kamera előtt. Úgy gondolom, a kamerák és a nézőpontok a szándékaid erősségétől és teljességétől függően tolódnak el és fókuszálnak.

O: Szeretem a színház egyszerű költészetét, ahol egy színpadon reflektorfényben állhatsz, és magadra boríthatsz egy kabátot, és azt mondhatod, „1860 volt és tél...”

C: És magaddal ragadod az embereket. Hihetetlen ez a közvetlen érzése a kommunikációnak. Sokkal kellemetlenebb számomra a saját közönségem körében ülni egy film alatt – mindig kényelmetlennek találtam. Tudom, a legtöbb színész megteszi, különösen az első vetítésen. Úgy gondolom a Suszter, szabó, baka, kém harmadik vetítése, az csodálatos volt, hátra tudtam dőlni és tényleg élvezni a filmet és élvezni, aminek része voltam és nem lettem izgatott attól, hogy magamat látom a vásznon. Ez nem mű alázatosság vagy körbe botladozás és mosolygás, hogy „Ó, köszönöm,” és a cipőm nézegetése. Nagyon büszke vagyok a munkára, amit végeztem, de őszintén már nem tudok a közönséghez tartozni, úgy, mint valaki, aki nem része a filmnek. Szóval ott van a színháznak az az oldala, ami vonzó számodra, ahol adsz valamit és a válasz arra, amit alkottál egy bensőséges kapcsolat közted és a sötétség közt, ami mégis sok embert foglal magába. Ez az izgalom nem tükröződik más, mint az emberek által, akikkel együtt kommunikálsz. De az emberek azt kérdezik, „Melyiket szereted jobban?” és számomra nincs előnyben részesítés. Mindkettőt szeretem. Tényleg… (Oldman vonala megszakad) Ott vagy? Elvesztél? Milyen ironikus. Elvesztettelek, és a sötétségbe beszélek…

O: (Oldman újra vonalban) A semmibe beszélsz.

C: Szó szerint. (nevet)

O: Az a telefonvonal, ami összekapcsol engem Franciaországban, veled Angliában, Amerikán keresztül jön, az FBI-

C: Pontosan. Ez az FBI mennyei ötlete, ez a beszélgetés. Be vagyunk mérve.

O: Ha már szóba került, beszélj nekem erről a WikiLeaks filmről, amiben szerepeltél. A The Fifth Estate-ről.

C: Azon a gondolaton alapszik, hogy a negyedik rend a hagyományos nyomtatott média, de ennek a korszaknak a születésével, amibe beléptünk – és amit még próbálunk formálni – az információ már tisztább formában is terjedhet. Tehát a gondolat, hogy az emberek információt szivárogtatnak, nem csak a besúgókról szól, hanem arról is, ahogy a közönség, amely kézhez kapja ezt az információt, fel tudja dolgozni. Ez nyers adat, szerkesztetlen, és ennek következtében ez olyan információ, ami megengedi számodra, hogy bíráskodj. Nincs újságra formázva, ami politikailag elhajlik, vagy el kell adni, vagy néhány reklámot kell bele illeszteni. Információs szabadságot, valamint nyíltságot és átlánthatóságot kell biztosítani a kormányok, a nagy vállalatok, és a közéleti személyekkel szemben. A besúgás megjelenése nagyban hozzájárul ehhez, de szól a törvényi előírások és az életünket szabályozó hatalmi struktúrák megkérdőjelezéséről is. És ezért hívják Az ötödik rendnek – ez egy fejlődési elv ebben a folyamatban. Nyilvánvalóan a nyomtatott sajtó állt a rendfenntartás és kérdezés élvonalában, de a technológiának ez az új hulláma megérkezett.

O: Mi az, ami miatt egy film, mint ez, ne lehetett aktuálisabb.

C: Azt gondolom, mindig aktuális marad. Az emberek azt mondják, „Nem érzed úgy, hogy kissé lekésted a hajót, most, hogy a történet tovább folytatódott Manning tárgyalásával és (Edward) Snowdennel?” Egyáltalán nem. A vita elkezdődött és ez csak azt bizonyítja, hogy ez nem egy kérdés, ami elmúlik. Az ember személyiségi jogai egy súlyos téma, és ez egy hihetetlenül összetett és gazdag téma.. És remélem a filmünk eredménye képessé fogja tenni az embereket arra,  – ahogy a WikiLeaks szándékozta – hogy megtalálják a saját igazukat az információ által, amit a filmben adunk – vagy az információ azon változata által, amit a filmben látnak. Miközben beszámolókon és valós eseményeken alapszik, mint bármelyik filmben, vannak benne sűrítések és események, amik nem foglalnak magukba bizonyos karaktereket, akiknek dramaturgiailag benne kellett lenniük a három éves időszak (2007-2010) filmes változatában, amit mi bemutatunk. Így tényleg Julian Assange és egyik bíráló önkéntesének, Daniel Domscheit-Bergnek kapcsolatáról szól, és arról, hogy ez a kapcsolat hogyan siklik félre és miért. De átfogja a WikiLeaks bimbózását is, ami nem volt jól ismert a hacker közösségen kívül – és még azon a közösségen belül sem volt még az a dicső eszköz, ahogy 2010 után lett ismert, miután kiadták a legsokkolóbb feltárását a „Járulékos gyilkosság” c. összeállításuknak, vagy az iraki és afganisztáni háborús naplóknak, vagy a diplomáciai táviratoknak.

O: Találkoztál Julian Assange-zsal?

C: Nem, nem találkoztunk. Nem akart találkozni, mert nem akarta megbocsátani a filmet, amit én teljes mértékben tisztelek. Az ő helyzetében, minden mástól el kell határolódnia, az igazság kivéve, az ügyvédei igyekeznek felvértezni őt – az ő változatát a történtekről. Úgy érezte, a két beszámoló, amin a film alapult káros és ártalmas a helyzetét, és azon emberek helyzetét tekintve, akik belekeveredtek, amit nehéz volt hallani. Kérdéseket vetett fel bennem arról, hogy mit tettünk és miért tettük, de úgy gondolom, igazoltuk magunkat, mert ahogy kommunikáltam felé, azt gondoltam, meg lesz lepve attól, milyen szimpatikusra formáltuk őt és a WikiLeakst is. Ez nem egy olyan film, aminek feladata az embereket egyoldalú érveléssel sarkallva egy irányba terelni; a vita megnyitásáról szól, és nagy ferdítések vannak a kerítés bármelyik oldalán – kerítéssé, ebben a filmben, a U.S. Department válik. De szeretnék találkozni a fickóval. Nagy csodálattal vagyok iránta, és nem csinálok titkot a kimondásából előtte. Színész vagyok, aki őt alakítja a filmben, így persze átélem a lelkiállapotát és hitét. De távolról tettem a dolgomat. Mintha inkább fotók alapján dolgoztam volna, mint élet után. Rettenetesen sok anyag és felvétel van Julianről. Ha azt gondolod, sok internetes oldal szól rólam, látnod kellene, mennyi felvétel van Julianről és Julian által.

O: Érdekes karakter volt, hogy belé költözz?

C: Ó, Isten, igen. Úgy gondolom, a kihívás az volt, hogy olyasmit adjak róla, amit senki sem látott, amit valószínűleg számára a legnehezebb dolog lehet látni. Számomra megpróbálkozni annak feltárásával, ami nem jelenik meg azokban az interjúkban vagy a nyilvános személyiségében. Vajon sikerült-e vagy sem, nem tudom. Kötelessége vitatkozni vele. De ez egy nagyon gazdagon szőtt kárpit és a közepén ez az igazán enigmatikus karakter található. Szóval megpróbálni és leszögezni és beleköltözni valakibe, aki fizikálisan, érzelmileg, intellektuálisan, kulturálisan nagyon távol áll tőlem… Ausztráliában nevelkedett egyedülálló szülő gyermekeként, egy szekta elől menekülve, és rendelkezik ezzel a ragyogó, lázadó intellektussal, ami a hacker világon keresztül a média legkülönlegesebb, legforradalmibb ötletének első emberévé tette – ennek a besúgó weboldalnak, ahová névtelenül lehet adatokat felrakni, és aztán elszórni a nyilvánosság által, szabadon és más közvetítő beavatkozása nélkül. Ő egy egészen különleges emberi lény ahhoz, hogy megpróbáljunk a végére járni – jól szerezni meg a motivációkat és az ösztönöket és érzelmi felhangot. A legtöbb ember csak az emberként ismeri, aki a jelenlegi kellemetlen helyzetében, a bulvár sajtó változata szerint – a fehér hajú különc bezárva egy nagykövetségen, akit nemi erőszak miatt köröznek. És most tényleg itt van valami, ami ünnepli őt és felfedezi őt, ami sokkal gazdagabb, mint azok a széles ecsetvonások. Bill Condon és én találkoztunk, és ő ugyancsak ragyogó ember. Ebben a filmben lehetetlen közeli, intellektuális kirakóst játszott. És azt gondolom, a munka provokatív és politikailag rezonáns, odaillő darabbá vált.

O: Ez egy olyan történet, ami állva marad. Nem fog eltűnni nagyon gyorsan.

C: Nem, egyáltalán nem. Úgy gondolom, az amerikai közvélemény most, hogy tud erről a vitáról – különösen Snowden, mint ahogy Manning miatt is – úgy van vele „Álljunk meg egy percre, miért van szükséged mindenre, amit Deidre néninek mondok Wisconsinban, mikor arról beszélünk, vajon jó függöny anyagot választott? Ha a magánélethez való jogunkat elveszik tőlünk, akkor nem a terroristák nyertek?” Ez egy nagyon összetett érv. Persze el akarjuk kapni a rosszfiúkat, és mert úgy gondolkodom a fundamentalistákról, emberekről, akik a hitet a humor vagy a magukén kívül más nézőpontot megértésének teljes hiányával kezelik – ők számomra az ellenségek. És ezek az emberek kétségbeesett túlzásokból születnek. Szóval ez nem politikáról szól. Lenyűgöző látni, ahogy az Obama kormányzat válaszolt rájuk, és érdekes lesz látni, mit tesz Anglia. Személy szerint, ha hallgatják ezt a beszélgetést, akkor az elv nyugtalanító. Ez az, amit tenni tudnak az információval, amit egy ártatlan beszélgetésből összegyűjtenek, ami nem arról szól, ami miatt hallgatják – úgy gondolom, ez az igazi bökkenő. De felszámolták a terrorhálózatokat és egyre nehezebb számukra a mobil kommunikáció miatt. Azt a gondolatot ültetik el benned, hogy a munkájuk lehetetlen. És ha ártatlan civil életeket mentenek meg a telefonjuk lehallgatásával, akkor én tényleg nyugtalan vagyok amiatt, hogy valaki tudja, hogy beszéltem veled színészetről és módszerekről vagy rendeltem egy szendvicset vagy indulatos voltam valakivel valami miatt? Ha olyan emberekről beszélgetünk, akik azért hallgatnak le minket, hogy leellenőrizzék, nem tervezünk-e terroristatámadást, akkor úgy legyen. Nem bocsátom meg, de látom az indokokat. Nagyon összetett dolog.

O: Valahogy még nem tudom, mit érzek Snowdennel kapcsolatban. Én magam úgy érzem, hogy ha besúgó leszel, akkor tedd, de maradj a helyeden. Nézz szembe a következményekkel. Ne fuss el.

C: Igen, de ugyanakkor sokkal több információval rendelkezik. Az az érzésem. Nem csak arról szól, hogy eddig mit szivárogtatott ki – még többel rendelkezik. Így ez az, amit tenni tudnának vele. Csak be tudnák zárni és eldobni a kulcsot. De nekünk el kell köteleződnünk ez iránt. Ez az igazság az életünkről – tudnunk kell. Mindenesetre, oly könnyű elmerülni a piszokban, és én nem vagyok katona, és nem vagyok politikus, és nem vagyok kém – én színész vagyok.

O: El tudnád képzelni, hogy emberek kémkednek most utánunk? Néhány rajongó…

C: Valljuk be, módszerekről és a munkánkról beszélünk.

O: Itt nincs fenyegetés.

C: Úgy gondolom, nagyszerű kémek lennénk emiatt, inkább, mint (Guy) Burgess,[3] aki úgy rohan körbe, hogy „Kém vagyok,” és senki nem hisz neki. Olyan nyilvánvalóan rossz választás lennénk, hogy amolyan nagyszerű dupla blöff lenne.

O: Szóval, tervezed, hogy visszamész a színházba? (mindketten nevetnek)

C: Nos, pont most készül a The Imitation Game, az a film, amit Alan Turingról készítek. De tervezek valami színházszerűt is jövőre, de nem tudom mikor, így egy kicsit óvatos vagyok vele kapcsolatban.

O: Szóval titkolózol vele kapcsolatban.

C: Igen, de most zajlanak a munkálatok.

O: Nos, ahogy látom, távolodik a part. És az óceán hív…

C: A nyársorrú halak hívása.

O: Legyen még egy utolsó kérdésem hozzád: Tehát, Benedict Cumberbatch, a filmjeid lángokban, és egyetlen jelenettel kellene biztonságos helyre futnod…

C: Ó, Istenem. Egyetlen jelent? A Pokolba!

O: Egyetlen jelenet.

C: Csak az én filmjeim? Vagy kifejezetten egy filmben?

O: A Te munkád. Melyik munkádat mentenéd meg a tűztől?

C: Rémes. Ez nehéz. Ragyogó kérdés, de nem tudom… Egy képeslapnyi pillanat számomra, mert annyira rezonáns volt – és Gary Oldman, ez Téged is magába foglal – épp a Suszter, szabó, baka, kém végén, ahol odamegyünk egymáshoz az irodában… Nem mondhatnám, hogy iroda; nem nevezhető irodának…

O: A Köröndben.

C: A Köröndben. Oda megyünk egymáshoz és ott az a sokatmondó pillantás. És pont miután hozzád lépek, mosolygok, tudom, mi lesz mindkettőnkkel. Igen, az a pillanat sokat jelent számomra. Azt hiszem, ez kifejezetten az egyik ilyen. És vannak mások is, de teljesen más okokból. Darabok, amikkel úgy vagyok. „Igen, ez rendben van. Határozottan élni tudok általa.” Van néhány dedukciós pillanat a Sherlockban. Vannak pillanatok, mint a háztető szélén, ugyancsak Johnnal (Watson, Martin Freeman alakításában). Van egy teljes jelenet Az utolsó angol úriemberben – mert nagyon szeretem azt a karaktert, olyan mélységesen – amit szeretnék megtartani. Van egy pillanat a második részben, úgy gondolom, mikor Valentine-nal beszélgetek, a nővel, akit szeretek, és akihez egy mélységes kapcsolat fűz, de én tagadom az iránta érzett érzéseimet a feleségem, az én folyton önpusztító, szándékosan kárt okozó feleségem iránti tisztelet érzése miatt. És ez a jelenet, amiben elmondom neki, hogy háborúba megyek. Az egész kellemetlen, de a jelenet arról szól, ami vagyok, aki vagyok, mit védek, mi az országom. Nagyon boldog lennék, ha úgy játszanák le, mint valami „Itt volt egy színész és itt van valami, amit tett.” Nagyon boldog lennék, ha azt a pillanatot bemutatnák. Nos, visszaengedlek a Te „Szükségünk lesz egy nagyobb csónakra” pillanatodhoz.

C: Igen, szükségünk lesz egy nagyobb csónakra.

Bugsy fordítása, ne vidd sehova!