Az Utolsó Angol Úriember (Parade's End) - Interjú Benedict Cumberbatch-el

Az 'Utolsó Angol Úriember'-ben ,  Benedict Cumberbatch megkapta Christopher Tietjens szerepét: aki egy tökfejű férfi, valaki, aki rossz időbe született, de mégis hős.

Benedict azt mondja:

'' 'Utolsó Angol Úriember’ egy elégia az Edward-kori felső osztály haláltusájáról, amit egy szerelmi háromszög paradigmáján keresztül mutat be, Christopher, a felesége Sylvia Satterthwaite és egy fiatal szüfrazsett Valentine Wannop között. Ez az egész 10 évet ölel fel, az I. világháború előtt, alatt és után történik minden. Az események a yorkshire-i Groby-ban, a Tietjens család birtokán, a hatalom folyosóin a Whitehall-ban, a nagyvilági szalonokban, aztán Ryeben, Németországban és Belgium lövészárkaiban játszódnak. Arról szól, hogy az akkori világ gyorsan megváltozott, uralkodóvá vált a politika és a háború, a szörnyű vezetők pedig milliókat küldtek a halálba, így elpusztult egy Birodalom.  A Ford Madox Ford által megírt négy könyv olyan remekmű, ami a romantika és a modernség között mozog.  Az egész regény tele van merész idővonal váltásokkal, gondolatrohanásokkal, hirtelen nézőpontváltásokkal és sok mással is, ami mind a modern regények védjegye. Annak ellenére, hogy minden részlete és párbeszéde csodálatos, ijesztő feladat egy drámaírónak. 

Szerencsére, Sir Tom Stoppard, korunk legjobb élő drámaírója, és ő vállalta, hogy Fordhoz hű marad, úgy hogy közben belecsempészte összetéveszthetetlen lángelméjét és rendkívüli leleményességgel írta át Ford terjengős prózai stílusát.  Ez egy nagyszerű stílusötvözet, mert okos, van benne szív, olyan intelligencia, ami mindkét író sajátja és volt lehetőségünk megpróbálni Christopher karakterének igazságot szolgáltatni egy rátermett és zseniális rendező, Susanna White segítségével.

Engem sokkal nagyobb szeretet fűz Christopher karakteréhez, mint bármelyik másik karakterhez, akit valaha eljátszottam. Együtt tudok érezni a kötelesség és érték tudatával, a gondolataival az álszentségről, a véleményével a középszerűségről, azzal hogy fontos számára a haza szeretete.  Ő gyászol egy életformát, amit a pénz, a cselszövés és a politika, a katonai befolyás, az emberekkel nem törődő fejlesztések öltek meg.  Ő is nemesi származású, de fontos, hogy véletlen lett hős, mert olyan ember, aki nem a megfelelő időbe született bele, aki így is küzd a politikai és gazdasági igazságtalanságok ellen. Ez teszi őt lényegessé, abban az értelemben, hogy nem mondható rá az, hogy ' egy másik Ficsúr egy másik kosztümös filmből'. 

Rendkívüli a kapcsolat közte és a sérült, unatkozó és veszélyes kiváltságokkal rendelkező feleségével, Sylviával, ami egy ismerős történet két emberről, akik szándékosan vagy másképp, de tönkreteszik egymást azzal, hogy nem tudják szeretni a másikat úgy ahogyan, kellene: az egyik kedvessége és illedelmessége az egyik végletbe hajtja a másikat. A nemi vonzalom közöttük, a mély kölcsönös tisztelet és a szerelmük elhiteti mindkettőjükkel, hogy van esélyük megváltoztatni a másikat és ennek eredménye az, hogy tönkre megy a házasság.

Aztán, Christopher találkozik Valentine-al, egy nem mindennapi fiatal rokonlélekkel és szellemmel, aki provokálja a 'gondolatait’, és aki meglepi őt akár egy villám, a fiús szépségével és bátorságával.  Ő azonban nem tud mit kezdeni a lány iránti vonzalmával, mert az ő elve - amit ő ' kirakatnak' hív - az ő elve az, hogy egy férfinak ki kell tartania a családja mellett. De az ő nézetei, az, ahogy próbál, mellettük kiállni csak rontanak mindenen, így ellenségeket szerez (közülük sokan Sylvia szeretői), ami azt eredményezi, hogy rá kell jönnie valóban ' egy elavult magatartási kódex' szerint él. 

A tragédia ebben az, hogy így jön rá milyen ostoba. Csődbe megy, szégyenbe hozzák a nevét a pletykák, miszerint törvénytelen gyerekei vannak Valentine-tól és mindez az apja halálához vezet. Végül teljesen elveszíti Sylviát is és szembe néz a biztos halállal a nyugati fronton. Azért dönt így, mert őszintén hiszi, hogy ezzel több haszna van, a fegyverek előtt állva, mint könyveket javítgatva és azt bizonygatva a háború hülyeség , csak mert ezt akarják tőle a hipokrita mindentudók a Whitehall- ban. Egy kiváló elme, de gyenge katona és mivel súlyosan meg is sérült egyszer, kezdi elveszíteni az eszét.  Valóban egy tragikus figura, mert csak úgy találhat megváltásra, ha akaratlanul hőssé válik a fronton, ha Valentine a szeretője lesz, bár nem veheti feleségül, és ha megszakítja kapcsolatát Sylviával, átengedi a nőnek Grobyt és Michaelt, a fiukat is. Ezzel a 'kirakatnak' amiben él és a díszszemlének is vége, mert túlélték az első világháborút.''

Benedict így folytatja: 

''Egy családi dráma esetében ez a kapcsolat sikertelennek tűnik; ez a két ember szereti egymást, de teljesen különböző dolgokat akarnak egymástól, ez pedig odáig fajul, hogy ebbe tönkremennek.  Christopher a jóakaratával és a toleranciájával készíti ki Sylviát, a nő pedig őt készíti ki a különcködésével, a hűtlenségével és a botrányos viselkedésével. Ez a férfi viszont attól az ideájától válik hősiessé, hogy teljesen amellett áll, amiben hisz és azt mondja a pokolba a következményekkel. És mégis, ebben a rohamosan változó világban ez az ostoba magatartás kevésbé válik komikussá.  Az események egyre közelebb lökdösik a változásokhoz, amikhez néha makacsul képtelen alkalmazkodni, és amiket nem tud megérteni.  Nem is akarja megérteni ezeket, mert eltérnek attól a mintától, ami ő maga, és amit ő hisz a becsületről, a szolgálatról, arról hogy tisztelni kell a múltat és a kötelességünket tenni. ''  

Benedict bízik benne, hogy a dráma sikert ér el a modern közönségnél:

''Egy időre átélhetjük milyen volt egy háborút megvívni, amit a politika segített elő, igaz, nem pont ugyanúgy, mint amilyen az Első Világháború volt, de hasonlóan, a katonák és a családjuk tragédiáján keresztül. Egy olyan világban élünk ahol Európa gazdasága és politikája hanyatlik, abban a korban élűnk , ami a képmutató politikusoké és sehol nem találunk már egy igazán jó embert, csak Christophert: ő egy jó ember. Mivel fontos számára a hazája, a családja múltja, Michael, Sylvia, Macmaster, Groby, a birtoka és a nagy cédrusfa, a lovak és az emberei a frontvonalon, nem tudom nem szeretni ezt a nagy liszteszsákot, támogatni ezt a tökfejűt teljes szívemből. Ez az, ami megkülönbözteti őt attól, hogy csak ' egy másik ficsúr' legyen, mert visszafogott ugyan, de igazán hősies.  Az ő hozzá állása és szorgalma, a harcok és az elvek, amiket ő képvisel sok tekintetben modernek és mai is helytállóak, ami megmenti őt és a filmet is attól, hogy másokat idézzen.  A gondjai a környezetével, a családjával, a pénzügyi és a politikai korrupciókkal, a társadalmi élettel, mind mai problémák is lehetnek. Meglehet, hogy az ipari forradalom óta századok teltek el, de még mindig bolygónk kihasználása ellen és a normális családi életért harcolnunk. Véletlenül, pont ez a második munkám ebben az évben, ami metafora jelegű és mintha azt mondaná: szelet vetettünk, most majd vihart aratunk. A Frankensteinnek is volt egy ilyen jellege, feltalálni az elektromosságot és elpusztítani az éjszakát, így az ember fényt és sötétséget teremt, isteni erőt kaptunk, aztán méltatlanul bántunk vele akár az istenek, mert mégis csak emberek maradtunk. Ez a történet arról szól, hogy miként teremt egy ember egy másikat a saját mására.  Az invenció természetes rendje. És meglehet vagy nem, hogy a hit és a vallás sokban hozzá járult ahhoz, hogy felismerjük erőforrásainkat és lépést tartsunk a fejlődéssel, hogy rájöjjünk a felfedezések szükségesek.  Azt hiszem mind két film, figyelmeztetés. A Parade’s End jobban igazodik ahhoz, hogy az ember embert pusztít háború nélkül is.''

Benedict színésztársáról beszél, Rebecca Hallról, aki Christopher feleségét játssza:

''Rebecca elképesztő Sylviaként. Soha nem játszottam együtt színésznővel, aki ennyire elképesztően tud azonosulni a szerepével.  Leesett az állam, minden alkalommal. Van sok dolog amit Christopher hall és megfigyel, mint ha csak néző lenne, mert inkább meghalna, minthogy te olvass benne, akár egy könyvben.  Ő az ellentéte Sylviának. A nő úgy írja le őt, mint egy ingerlő mamlaszt, egy darab fát, ami lángoló haragot gyújt benne. Szóval borzasztó volt nekem ezt elviselni, látni azt a vihart a szemében, amit egyszerre nehéz és hipnotikus volt nézni.  Sokszor beleestem abba a hibába, hogy úgy néztem őt, mint a közönsége és barátja, majd kinyögtem, hogy '' tyűha'‘!  Egy olyan unatkozó és befolyásos családból származó hölgy, mint Sylivia vaddá és pusztítóvá válhat, majdnem bipolárissá.  Valószínűleg a freudi korszak után mániás depressziósnak mondhatnánk, de itt úgy beszél, hogy ' a bolondját járatja velünk', az az sokkolja a környezetét a viselkedésével, mint a hideg víz.  Minden, amit tesz hihetetlenül önző, a szörnyű viselkedése mégis szórakoztató és ez az, amitől nem egy rossz karakter. De Rebecca trükkje az, hogy úgy játssza ezt a szélsőséges valakit, hogy látjuk, mennyire oda van a férjéért (a férje is érte) így ugyanolyan szimpatikussá válik, mint az ''áldozatai'', jobb szó nincs is rá.  Úgy értem, ez szinte lehetetlen feladat, csak azért gátolni az én karakteremet, mert ha nem is minden értelemben, de hősies. És ez kettőjük között egy tragédia. Ők szeretik egymást. Mi már régóta ismerjük egymást, 10 éve barátok vagyunk és ez borzalmasan sokat segített. És egy ilyen jó és megbízható baráttal együtt dolgozni minden nap ad egy okot arra, hogy csípjem meg magam, mert ezért még fizetnek is.

Adelaide Clemensről, aki Valentine Wannopt játszotta:

''Adelaide nagyon jó választás volt.  Benne van valami, a személyiségében és színésznőként is, ami éteri és kicsit álomszerű a szépsége, ezért olyan rendkívüli. Nem is lehetett volna jobb, mert naiv és fiatal, hihetetlenül tiszta és az alkata is, a szépsége is inkább fiús, ami megfelel Ford leírásának. Miután találkoztunk a meghallgatáson nem is volt kérdésem. Egyszerűen ő volt Valentine.

Amíg Sylvia egy nagyon modern, szinte már Jazz-kori nő, aki partikra ár, táncol, és mint szociális terrorista önmagát is elpusztítja erkölcstelen viselkedésével, addig Valentine képviseli a nők társadalmi forradalmának egyre hangosabb véleményét. Ő szintén pacifista, befolyásolja a politika, mégis ő jelenti a jövőt Christopher számára, az esélyt arra, hogy a férfi megváltozzon és felgyógyuljon a lelke is azok után, amit látott, és amin keresztül ment a lövészárkokban. ''

Benedict sohasem dolgozott együtt Sir Tom Stoppard, aki ' Az utolsó angol úriember' forgatókönyvét írta, de a 'Hadak Útján' forgatásán már találkozott vele.

''A forgatáson Tom folyton szemmel tartott engem oldalról és egyszer megszólított: Milyen csodálatos, rendkívüli éved volt Benedict. Ez kedves volt, de mégis kissé furcsa beszélgetés és később vallotta be, hogy mennyire kínlódott, mert végig Christopher Tietjens látta és fel is kért a szerepre, már az akkor és ott, két évvel korábban. Aztán, amikor Tom átjött hozzám egy teára a Nemzeti Színházba, ahol a Frankensteint játszottuk, azt mondta, hogy nem tud kiverni a fejéből engem és Rebeccát. Az a furcsa, hogy fennakadtam néhány dolgon: Christopher egy nagydarab férfi, egy nagydarab yorkshire-i férfi. Ez tényleg megzavart az elején. Fogalmam sem volt, milyen volt egy yorkshire-i ''úriember'' . És tudtam, mivel a Sherlock-ból jöttem, hogy nem leszek képes belehízni a szerepbe - egy hét alatt nem!  Tehát a nagyon nehéz volt a kezdés. Elég ideges voltam Tom közelében, mert meglehetősen nagy elvárásai voltak velem szemben. Ő már elképzelte hogyan játszom majd, azt hogyan adom majd elő a szerepem, amit én még nem láttam. Én óvatosan, felületesen tanulmányoztam ezt az embert ( Christophert ): Nem láttam a szépséget a részletekben, a teljesség gazdaságát a világában. Nem találtam a hangját, azt hogy miként fejezzem ki komolyságát, anélkül, hogy az unalmassá tenné őt. Tényleg úgy éreztem tengeren hánykódom és láttam, hogy a többiek körülöttem csak szórakoznak, és Tom jeleneteit próbálják humorossá tenni... tragédia árnyalatai vagy egy hatalmas, hatalmas komédia és azt hittem ezt én is tudom, élvezem , de ugyanakkor kellett maradnia valami  Christopher- szerűnek is, hogy támaszpont, középpont legyen, amikor minden más kezd megbolondulni, mert ő szemmel tartja az egészet. Bizonyos értelemben, ez a szerep üres vászon volt számomra, nem szeretnék Stephen lenni a ’Birdsong’-ból vagy Almasy Gróf ’Az angol beteg’-ből vagy más már jól ismert háborús-romantikus irodalmi alak.

Nem ismertem a regényt korábban, de szerintem ez az egyik legnagyszerűbb könyvsorozat, amit az emberek nem olvasnak. Most épp újraolvasom, még mindig a megszállottja vagyok. Nehéz abbahagyni. És minden egyes pillanatban felemelő látni a jeleneteket, amiket Tom készített, amikor lapozol. Tom csinált egy valódi drámát, úgy hogy kiválogatta a könnyed, szép és legjobb párbeszédeket. Még mindig hallgat róla, úgy hiszi túl Stoppardikus a forgatókönyve. Az első három könyv rendkívüli irodalmi mű. Nem könnyű: nem lehet csak úgy átfutni rajtuk. Nincs bennük annyi tudatosság, mint Joyce műveiben, nem olyan zavaros vagy szubjektív, de Ford is kísérletezett ezekkel - ő és Joyce barátok voltak. Azt hiszem rengeteg hatása látszik annak, hogy mit tett a háború velük és a művészeti mozgalmakkal: létrejött a modernizmus, mert mindent mérlegre tettek. Lehet, hogy beszélgetsz a barátoddal a lövészárokban, aki a következő pillanatban felrobbanhat egy vörös vérzuhany kíséretében. Egyszerűen darabokra hullik a forró zaj és robbanó gránát okozta káoszban. Amikor az élet és a táj megváltozik az félelmetes, gépiesített háború. A kultúra sohasem lesz igazán ugyan olyan, így létre jön a vorticizmus, kubizmus és az irodalomban a modernista regények, ami megtörtebb, kevésbé egyenes, érzelem mentesebb élményt nyújt. Akár Nabakovnak vagy Stoppardnak, Fordnak sem az angol az anyanyelve. Az angol a második nyelvük és ez szépen összecseng azzal, hogy el akarták kerülni a közhelyeket, mert mindent alaposan és eredetien gondoltak ki. Az egész frissnek tűnik. A könyvet idézem egész idő alatt.

Benedictet mélyen megérintették a háború képei a frontvonalról, a könyvet olvasva és forgatás közben is Belgiumban:

''Meglátogattuk Ypres-t,az egész Nyugati Frontot és azt gondoltam majd valami megszokottat látok. Most már el tudom képzelni hogyan lát egy katona az árokban, milyen végtelen az ég, mert a talaj annyira sík, annyira változatlan. Aztán amikor forgattunk beléptem az árokba egy ón sisakkal a fejemen és ráébredtem, hogy tulajdonképpen egy sírban állok, hat láb mély gödörben, egész közel a halálhoz. Minden robban fölötted és bármikor meghalhatsz. Azzal az árok sisakkal a fejeden nagyon nehezen látod az eget. Az olyan vékony lesz, mint egy postaláda szája és csak azt látod, ha valami robban. Ez egészen rendkívüli. Csak nehéz és zűrzavaros katonának lenni: a nagy gyapjú kabátod melegen tart, ha száraz, de egy kevés napon is elviselhetetlen meleg és a súlya csak lehúz, ha megázik és vizes lesz. Praktikusan és gyorsan mozogni is nehéz és harci gépnek kellene lenned, állnod kell a támadást. Nem is beszélve a napi rutinról, a parancsok betartásáról, a tisztaság ellenőrzéséről, a megfelelő egészségügyek és a munka érdekében is hogy az emberek élhessenek a képtelen környezetben és képesek legyenek küzdeni is. Nem tudod megmondani, hogyan térsz haza. Csak azt tudod, hogy a lövészárokban állni nehéz, de fölmész a létrán és tudod, hogy a fegyvertűzben sétálsz, mert minden ösztönöd ellenzi és érzed, hogy ettől vagy emberi, vagy épp ettől élsz. Azt hiszem ezért kellett a sok rum.''

És egy eseménysorozat a tapasztalatok hatására érzelmileg is megrázta:

„Találkoztam egy kísérteties jelenséggel. Úgy éreztem mintha borzasztóan sok dolgot cipelnék, amikor Flandriában voltam és úgy gondoltam ez részben annak köszönhető, hogy próbáltam mélyére hatolni és megérteni a félelmet, a veszteséget és a háború borzalmait, a pusztítás erejét.  Valaki mellett voltam, ők felébresztettek és kérdeztek valamit, és amikor válaszoltam felsikoltottak és azt mondták, hogy látták, hogy az ágy szélén ülök, de amikor beszéltem látták, hogy melltűk fekszem. Hátranéztek és az alak megfordult és a fél arca hiányzott és első világháborús egyenruhát viselt. Ez egy tiszta kép volt, ami aztán fényben tűnt el. Én hiszek az energiákban, és hogy sok mindent hordoz, de biztos nem vagyok benne. Két nappal később, újra Belgiumban forgatunk egy jelenetet, ami úgy indult, hogy valaki felrobbant, rám zuhant és én a földre kerültem - egy félarcú német katona. Egy furcsa egyezés. „

Sherlluin fordítása, ne vidd sehova!

Eredeti ITT