Napló
Cím: Napló
Szerző: misssherlock
Fandom: BBC Sherlock
"Enyém a bosszúállás és én megfizetek."
Az utóbbi időben voltam minden. Szomorú, csalódott, kiégett, boldog. Minden. Az ajtóban állva azon gondolkoztam, hogy mit kéne tennem, mi lenne a helyes? Hagyjam magára? Vagy a méltóságon és gőgön felülkerekedve menjek vissza hozzá? Nagyon fájt, amit tett velem. Ő talán nem is tudja, hogy ezzel mennyire összetörte a szívemet. Igaz előtte nem mutatom, sőt az ő zsenialitásával is tisztában voltam. Tudom, hogy egy kivételes elmét szeretek és nehéz belőle érzelmeket kiváltani . És mégsem hagyott nyugodni. Az ajtó legnagyobb meglepetésemre nyitva volt. Az emeletre érve szörnyű látvány tárult elém. A nappaliba lépve megcsapta orromat a keserű alkohol szaga, ami a cigaretta füstjével vegyült . A földön cigarettás dobozok, drágábbnál drágább alkoholos üvegek, valamint injekciós tűk hevertek. Sherlock a kanapén feküdt, mozdulatlanul. Kék hálókabátja gyűrött volt. Ajka cserepes, sápadt. A szeme egy irányba nézett, nem pislogott. Valamit menthetetlenül elrontottam. De ő is. Nagyon bántott, hogy így kellett látnom. És magam miatt...
Sherlock! Hall engem? Nézzen rám! – kérleltem. Bármennyire is nagyszerű elme, törékeny. Mert az álarc mögött mindketten emberek vagyunk, szeretünk. Nem, nem hagyhatom magára. - gondoltam. Ennek nem szabad megtörténnie.
- Irene, mit keres itt?- hallottam egy hangot a hátam mögül.
- Mentőt! Hívjon mentőt! – mondtam elcsukló hangon. John pontosan tudta mi történt. Mindannyian tudtuk, de nem voltunk képesek elfogadni. Az arcomon lefolyt egy könnycsepp, majd még egy, amit ezer másik követett.
- Mi történt?
- Erre most nincs idő!- ordítottam a telefonom után kapva, ami az asztalon hevert. Megpróbáltam beütni a mentők számát, de elvesztettem az uralmat a kezem fölött.
- Segítek. – fogta át a derekamat John, majd kivette kezemből a telefont. Vibrálni kezdett körülöttünk a levegő. Szentül hiszem, hogy ekkora energiával a Földet is fel tudtuk volna robbantani. De miért most? Miért ilyen helyzetben?
- Köszönöm. – tette le a telefont. Mindjárt itt lesz a mentő. Újra erőt vett rajtam a sírás. John közelebb lépett és átölelt. Nyugodj meg! Minden rendben lesz. – suttogta a fülembe. Közben megérkezett a mentő. Hatalmas sürgés-forgás kerekedett. Az ölelés, bárhogy is tiltakozott elmén nem szűnt. Éreztem, hogy a lábamból kimegy minden erő. A fejen irtózatosan hasogatott. De ez mind eltörpült amellett a keserűség mellett, amit a szívemben éreztem. Az utolsó emlékem a napról hogy elájultam és John karjában landoltam. Miért? Miért léteznek ilyen, véletlenek?
folyt. köv.
|